Mikor élte az MMA aranykorát? Mondhatnánk, hogy napjainkban az UFC globális terjeszkedése és a nézettségi adatok okot adnak feltételezni, hogy az MMA sosem volt ilyen népszerű és valószínűleg a sportág csak fejlődési útjának elején jár. Ez azonban a jelen és egy kőkemény üzleti modell képe, mely olykor fanyar ízzel itatja át a sportot. Fight of the night bónusz összegekkel inspirálni harcosokat, hogy ne a biztonságosabb pontozásos győzelemre hajtsanak, melyet egyben ugyanazon üzletpolitika kényszerít ki a srácokból…Rémlik azonban az idő, a 2000-es évek elején, mikor nosztalgiázva talán, de mitikus gálákat rendeztek Japánban, ahol a harcosok teljesítményük alapján ítéltettek meg, nem pedig vereség vagy győzelem függvényében. Mikor a bunyósok élete változott meg egy-egy meccspénz után, mikor a közönség volt olyan érettségi szinten, hogy a földharcban a grappling szépségét, a technikai megoldásokat csodálta. Ez volt az MMA Mekkája, a Pride Fc hozta mindezt el nekünk.
Lehet elfogultsággal vádolni, mikor magasztalom a Pride Fc idejét, de az UFC terjeszkedése előtt a Pride Fc és K-1 páros Japánban, mely akkoriban a világ második legerősebb gazdaságát tudta magáénak, bombaerős és széles piaccal rendelkező küzdősport szervezet volt. Képesek voltak 91.107 emberrel megtölteni az Olimpiai Stadiont 2002. augusztusában a tikkasztóan meleg időjárás ellenére. Ez a nézőszám a küzdősport történelem legmagasabb mutatója a kategóriában, ezzel egyszersmind indikátor, hogy a sportág milyen tömegeket is képes megmozgatni.
Noha fél világ választotta el a Pride Fc gáláit az amerikai nézőktől, a küzdősport népszerűségében, a mai, erős és hatalmas UFC felemelkedésében hatalmas szerepet játszott a szigetországi szervezet akkori tündöklése. A Pride Fc első pár gálája során az UFC-kapcsolat kommunikációja, érezhetősége szinte bagatellizált volt. Ugyan a japánok leszerződtettek bajnokokat és ismert neveket az UFC-től, így érkezett Dan Severn, Marco Ruas vagy Oleg Taktarov, az igazi céljuk az volt, hogy Nobuhiko Takada számára megszerezzék Rickson Graciet, a Gracie Jiu Jitsu első számú fiatalját, nem az UFC „lecsapolása” volt a cél. Ricksont akkoriban legyőzhetetlennek hitték, miután Japán Vale Tudo rendezvényeken menetelt, és ezt Takada ellen is folytatta a Pride Fc első rendezvényei során. Takada kétszeri bukását követően kezdett a Pride Fc egy masszív bunyós bázist építeni a szervezet mögött.
Sakuraba vs Renzo Gracie
A Pride Fc, mint termék erősödését ezt követően egyértelműen Kazushi Sakuraba sikerei hozták, kinek képében megváltani látszottak a japán harcosok, lényegében Takada örökségét, sikertelen felemelkedését pótolta Saku a japán piac számára. Ez elsősorban a Gracie család levadászásában csúcsosodott ki, Royler, Royce, Renzo és Ryan is a saját játékában maradt alul a mára élő legendának számító Sakuraba-val szemben. Ekkor lépett a színre a brazil Baltás Gyilkos, Wanderlei Silva a Chute Boksz Akadémián magába szívott agresszíóval, lehengerlő stílusával kihúzta Saku méregfogát, ezzel pedig a háttérben elindult az UFC kontra Pride Fc hidegháború.
Wanderlei ugyanis kérlelhetetlen dominanciát mutatott a szervezetnél, minden ellenfelét elsöpörte, középsúlyú kihívó ebben az időben pedig nagyrészt japán iskolákból érkeztek számára. A tengerentúlon azonban a nézők és rajongók úgy vélekedtek, hogy Wanderlei számára a szervezet nem tud autentikus kihívót állítani, nagysága pedig csak akkor teljesedhet ki, ha kaliberéhez hasonló harcossal találkozik. Ezen hullámokat meglovagolva érkezett Japánba Dana White, hogy tető alá hozzon egy ilyen küzdelmet a japánokkal Wanderlei számára, a pénz pedig nem volt hátráltató tényező.
Aranygyermeke pedig nem más volt, mint Chuck Liddell, aki az éppen Couture elleni TKO vereségét pihente. Ugyan Chuck korábban is bunyózott a Pride FC-ben, akkor Guy Mezgert ütötte ki, a helyzet most azonban merőben más volt. Az UFC-t felemelni vágyó, hatalomra törő Dana White állt mögötte, aki 250.000 dollárt ajánlott a Pride Fc elnök Nobuyuki Sakakibara számára, ha Wanderlei kiáll Liddell ellen.
Az ajánlat olyan konkrét és „nagylelkű” volt, hogy az MMA-világ teljesen bele élte magát a lehetőségbe, egyben nyomást gyakorolt a Pride Fc-re, hogy engedjen a felajánlásnak. Itt volt az első igazi ütközőpont a két szervezet között, az UFC öntudatosan, bátran elhozta legjobb harcosát, hogy az megmérettesse magát Japán hőseivel. Nagy kockázatot vállalt ezzel Dana White, dupla vagy semmit játszott, a japánok is tudták ezt. Némi pimaszsággal élve nem eresztették össze Liddellt közvetlenül Silva-val, ehelyett a 2003-as középsúlyú torna indulójának nevezték. Chuck az első körben kevesebb, mint három perc alatt kicsapta Overeem-et, Silva pedig párhuzamosan megsemmisítette Sakurabat. Dana minden pillanatot extázisban élt meg, elmondása szerint mindent megadott volna azért, hogy Chuck legyen a végső nyertes. A levesébe azonban csúnyán beleköpött Rampage Jackson, mikor a második körben szétgyalulta Liddellt, kinek sarka bedobta a törülközőt. Rampage került a döntőbe ezáltal, ahol Wanderlei őt is legyőzte és megnyerte a tornát.
Liddell és Silva
Az UFC részvétele a tornán szignifikáns jelzés volt azt illetően, hogy a két szervezet között létezhet együttműködés, akár a rivalizálás megtestesülésében is, de Liddell kudarca egyben a közös jövőt is elvágta a két szervezet között. Ugyan Dana ezt követően azt ismételgette, hogy nehéz a japánokkal üzletelni, valójában a nagy dobása az UFC-nek nem jött be, hogy a Pride Fc hátán rántsák ki magukat Liddell révén, ezt követően pedig saját brandjére és harcosaira kezdett fókuszálni White csapata.
Mindkét szervezet ezt követően komolyan vette a versenyt egymás közt, kimondott konkurenciát láttak egymásban a brand építésének jegyében. Két, ugyan még nem egyforma erejű birodalom párhuzamos létezésében a minőség volt a meghatározó tényező, az UFC addigi mennyiségi politikáját kiváltva komoly tisztogatásokba kezdett, hogy csak elit harcosokkal töltse fel állományát.
Aztán 2007-ben ismét egy kapcsolódási pont érkezett a két szervezet számára, mikor az UFC-től kirúgott Nick Diaz érkezett a Pride Fc-hez. A buzz nagy volt, hogy Diaz révén lemérhető ismét, hogy az amerikai és japán piac mennyit ér egymás ellenében, Nick meg is kapta tüstént a könnyűsúlyú bajnok Takanori Gomit. Ezúttal azonban fordítva sült el a fegyver, Diaz ugyanis csodaszép gogoplatat bemutatva szubolta a japánok sztárját. Diaz akkor is Diaz volt, a meccs után cuccteszten megbukott mariskával, Japánban, ahol híresek voltak a gálák arról, hogy mindenki az tolt, amit nem szégyellt, mert nem ellenőriztek senkit…Diaz győzelmét ezen fiaskó miatt pedig elvették.
Egy következő hidegháborús erőfitogtatás lett volna az UFC váltósúlyt domináló Matt Hughes részvétele a tervezett Pride Fc könnyűsúlyú tornán, mikor robbant a bomba: az UFC tulajdonosa, a ZUFFA 70 millió dollárért megvásárolta a Pride Fc-t. 2007-et írtunk. A japán szervezet megfulladt a yakuza-kapcsolatok hálójában, a ZUFFA/UFC pedig élete üzletét kötve újjászületést hozott magának az MMA-piacon. A hidegháború elülni látszott, a ködöt azonban táplálta még a Pride Fc-től érkező világsztárok UFC bemutatkozásai.
A japán szervezet hardcore rajongóit pedig hidegzuhanyként érte, mikor a nehézsúly megtisztítására érkező Mirko Cro Cop brutális vereséget szenvedett az addig szinte ismeretlen Gabriel Gonzaga ellenében, vagy a végre-valahára létrejövő Liddell vs Silva párosítás Wanderlei vereségével ért véget. Elmondható ugyan, hogy mindkét Pride Fc ikon karrierje csúcsáról lefele haladván érkezett az UFC-hez, de Shogun bukása a TUF-győztes és utcahossznyi esélytelenként beharangozott Griffin ellen valódi sokk volt.
Cro Cop megsemmisül Gonzaga ellen
Persze nem mindenki járt ilyen utat a Pride Fc után, hiszen Rampage a csúcsra ért az UFC-nél, ráadásul Wandy ellen is bosszút állhatott, Hendo kétszer is címmeccset vívhatott, Hunt poraiból éledt fel úgy, hogy a ZUFFA-Pride Fc egyezség értelmében bunyóznia sem kellett volna, úgyis kapott volna fizetést. Big Nog pedig, nem utolsó sorban, a Pride Fc nehézsúlyú öv után az UFC interim nehézsúlyú címet is megszerezte.
De akkor is ott marad a gondolat, a kétely bennünk, hogy mi lett volna ha? Mi lett volna, ha az UFC és Pride Fc nagy nevei nem az egyesítést követően, hanem pár évvel korábban találkoznak, mikor minden sztár valóban a zenitjét élte. Vagy mondjuk nem ketrecben, hanem ringben, Pride Fc szabályok között találkoznak? És ott van persze Fedor Emelianenko, aki sosem jutott el az UFC-be, menedzsmentje és White ellenségeskedése amerikai majd orosz peremszervezetekbe sodorták őt, hogy aktív pályafutása utolsó éveit már ne valódi, kaliberéhez illő kihívók ellen töltse.
Ha pusztán a tényekre támaszkodunk, akkor kijelenthető, hogy az UFC megnyerte az MMA legnagyobb hidegháborúját, hiszen a Pride Fc utód Dream nem sok vizet zavart, és a japán MMA-piac azóta sem képes magához térni. Egyesek szerint a Pride Fc hagyatéka egyre fakul napjainkban, és az új mainstream rendszerben nem is nyer visszaigazolást az, hogy érdemes lenne újraéleszteni bármit is belőle. Az őrült méretkülönbségekkel jellemezhető párosítások, könyökösök használata a földön, átláthatatlan pontozási rendszer, a ring hátrányait kiküszöbölni nem tudó szabályok…lehet, hogy ma már nem tudna megélni a nagy TV-társaságok képernyőin, de abban az időben a sport, az MMA Mekkájának oszlopait képezték ezek az elemek, ezért olyan felejthetetlen számunkra és az UFC hatalmas munkájával és terjeszkedésével abban bízhat csupán, hogy egy nap eléri ezt a magasságot.
Utolsó kommentek