Novemberben még erősen gondolkodtam, hogy kimegyek Londonba, most örülök, hogy nem tettem.
Mindjárt kifejtem, hogy miért gondolom ma, vasárnap délután már így a dolgot. Ebben pedig nem feltétlenül az játszik közre, hogy az UFC Fight Night 84: Silva vs Bisping gála mérkőzéseinek nagy része pontozással ért véget.
Szóval az elmúlt 5 évben, mióta a TOTALDAMAGE hasábjain toljuk Nektek az UFC tartalmat, mindig lányos zavarban voltam, ha Anderson Silva volt a téma, ha róla kellett írni. A győzelmei, a megmozdulásai a ketrecben örökké emlékezetesek maradnak, azok a pillanatok, ahogy Vitort leteríti, Sonnent elkapja az utolsó percben, vagy Griffinből egyszerűen totális hülyét csinál. Mindenkinek beégtek a retinájába ezek a pillanatok, de mikor a valaha élt legjobb MMA harcos jelzőjével illették, mikor ezt kellett hivatkozni egy-egy cikkben, nos sosem tudtam azonosulni ezzel a jelzővel. És nem Fedor miatt. Egyszerűen a zsenialitása ellenére mindvégig ott volt az agyam hátsó részében egy bántó érzés, ami miatt nem tudtam felemelni magamban Silvat abba a magassága, ahová a külföldi média belőtte. Ne értsetek félre, a zsenialitása tagadhatatlan és nem lehet kapásból sorolni a neveket, akik ott ülnek vele az Elefántcsonttoronyban. De olykor a ketrecen belüli, de legfőképpen a ketrecen kívüli megmozdulásai blokkolták számomra a teljes azonosulás lehetőségét.
Here comes The � @SpiderAnderson. Can't believe this is happening!! Get to @UFCFightPass � https://t.co/HsJmO1ouby https://t.co/9sTCpiNx3f
— UFC (@ufc) 2016. február 27.
Ha Bruce Lee és Roy Jones Jr. közös gyereke (elnézést a groteszk képért) valaha az UFC-ben küzdene, akkor Anderson Silva megmozdulásai idéznék őt a leginkább. A villámgyors és kiszámíthatatlan szögekből indított támadások, miközben a síneken állna, várva a vonatot, az utolsó pillanatban elugorva a halál elől. Ezt csinálta Anderson évekig. Hol méltó, hol kvalitásaikban kevésbé méltó ellenfelek ellen, akikkel szemben Anderson megtagadta annak lehetőségét, hogy kibontakozzon. Ki ne emlékezne a Maia és Leites elleni borzalmas meccsekre, ahol Silva bármit megtehetett volna, ha arra az ellenfelét, a nézőket és az UFC-t érdemesnek tartotta volna. De nem tartotta, mert nem képviseltek kihívást számára, így sajátságos módon állt bosszút mindenkin: képességeinek töredékét mutatva játszott áldozataival.
Eljött azonban a pillanat, mikor túl későn lépett el a vonat elől. Ez a vonat pedig Chris Weidman volt. Egy KO és egy brutális lábtörés után egy kissé megilletődött Anderson kereste a gyökereit Nick Diaz ellen, na meg nem mellesleg lényegében lerombolta nimbuszát a dopping botrányával, amiben a mai napig nem látunk tisztán. Vagyis leginkább arra voltam kíváncsi a tegnap esti meccse kapcsán, hogy ebből a ködből kilépvén milyen formában születik Anderson Silva újjá a ketrecben. Ezt pedig nem győzelemben, vagy vereségben kell mérni véleményem szerint.
Here we go! @Bisping makes the walk to the Octagon #UFCLondon https://t.co/9BlkhcOtgd
— UFC (@ufc) 2016. február 27.
Ebből a szempontból Michael Bisping a tökéletes ellenfél volt számára. Az UFC középsúlyának felsőházi Grófja, aki sosem adta fel a reményt, hogy az uralkodóház tagja legyen, ehhez azonban pontosan az a plusz hiányzik belőle, ami Silvat, Weidmant vagy épp Rockholdot bajnokká tette. Nyers őszinteséggel Bisping magas kvalitású, de kiismerhető és ütőerő nélküli bunyót hoz, ezért volt a sorok mögött olvasni tudó, a vonat-vitte állát és lábát újranövesztő Anderson számára a csúcsra visszavezető létra megmászható első foka. Amennyiben a Nick Diaz ellen látott Anderson jött volna Londonban tegnap este.
De nem ő jött, hanem ismét a sínek között játszó korábbi énjének árnyéka. Egy olyan árnyék, aki még most is képes lenne a középsúly teljes mezőnyét meggyilkolni, ha meghúzná azt a bizonyos ravaszt. Michael Bisping ellen ugyanis Anderson a legszebb éveire emlékeztető megmozdulásokat hozott, forduló könyökösöktől kezdve, Belfort-gyilkos tolórúgáson keresztül Superman-ütésig, mindezt Jeet Kune Do-ba csomagolva. Precizitásában és pontosságában kiváló, de mellette megannyi kevésbé szabályos, vagy inkább kevésbé gusztusos megmozdulással egyetemben. Az öt menet nettó idejének max. 20 százalékában hozta ezt, vagyis a többi időben passzívan Bispingre várt, vagy csak játszott, az angol meg folyamatosan dolgozott.
OHHHHHHHHHHHH!!!! #UFCLondon @Bisping has Come. To. Fight! https://t.co/4X6ojAa0Ex
— UFC (@ufc) 2016. február 27.
Az első két menetben Bisping szerintem élete koncentrációját és teljesítményét hozta, kontrából és indításokból is talált, sőt, a bohóckodó Andersont egy kombinációval le is küldte a földre. Ha Weidman vonat ütőereje lett volna a kezében, akkor ki is üti Andersont, vagy legalábbis legépeli a földön,de ő Bisping...
Aztán harmadik menet végén jöttek azok a képsorok, ami miatt a cikk elején említett frusztráltságom Anderson irányába létjogosultságot nyert ismét. Bisping foggumija kirepült a tatamira, két clinch közepette meg időt kért volna az angol, hogy fogát ne veszítse, Herb Dean meg csak ott áll, miközben Anderson repülő térdese leterítette az angolt. A menet végét jelző gong ebben a pillanatban megszólalt, Anderson meg ünnepeltette magát, csapata beszaladt a ketrecre felmászó brazilhoz.
Can we go back to the end of round 3?! #WhatHadHappenedWas https://t.co/VqquhAt4Gn
— UFC (@ufc) 2016. február 27.
Pedig a mérkőzés nem ért véget. Dean próbálta leszedni Silvat a rácsokról, aki csak kinevette őt, pedig pontosan tudnia kellett, hogy mi történik. Bisping a meccs után reklamált Dean miatt, pedig csak az alapszabályt kellett volna követnie: mindig védd magad! Bármennyire is inkompetens volt Dean a meccs folyamán, ezért a balhéért inkább köszönettel tartozik a bírónak Bisping, hogy az nem szüntette be a meccset no contest eredménnyel.
HE FRONT KICKED HIM IN THE FACE!! (@JoeRogan voice) Replay of #UFCLondon on @UFCFightPass � https://t.co/qU72vroh49 https://t.co/ocdyu1lnZg
— UFC (@ufc) 2016. február 28.
Mert az ötödik menet végén a pontozók a kissé meglepődött angol csapat előtt Michael Bisping kezét emeltették a magasba. Mindezt úgy, hogy az utolsó két menetben Anderson akkor és úgy szedte volna szét Michaelt, amikor és ahogy akarta volna. Mikor megindult Anderson, minden mozdulata maga volt a precizitás és gyilkos fegyver, amit sosem használt igazán, miközben Bisping az önmaga legjobbját hozva túlélt és visszatámadott, Londonban, a saját közönsége előtt. Ezzel pedig élete győzelmét aratta, ami pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. Ez az este volt Bisping karrierjének csúcsa, amit átérzett ő is, maximális tiszteletet mutatott Anderson, saját csapata, családja és a szurkolók irányába. Ezen az estén azonban véleményem szerint nem Michael Bisping nyert, hanem Anderson Silva veszített, egyben elszalasztotta annak lehetőségét, hogy az elmúlt év botrányai után azt a bajnoki tiszteletet mutassa a sport iránt, amivel annak tartozik.
Agree or Disagree? #UFCLondon https://t.co/hNCMQAC66H
— UFC (@ufc) 2016. február 27.
Ha pedig nagyszerű tehetségről és a gyilkos ösztön hiányáról beszélünk, akkor szinte sorsszerű volt, hogy Gegard Mousasi is mérkőzött a cardban. A Hall elleni veresége még a halvérű hollandot is hazavágta mentálisan, vagyis azt hihettük volna, hogy az örök ígéret Gegard most aztán Thales Leites ellen egy kicsit megcsillantja a valós képességeit, egy kicsit éhes lesz a sikerre, egy kicsit bizonyítani akar önmagának és nekünk, nézőknek. Ebben nem feltétlenül Leites az optimális ellenfél, a birkózók, grapplerek ellen akadt meg a lendülete mindig Gegardnak, de tegnap este Thales mindennemű megmozdulását kontrollálta Gegard, jab-thrillert rendezve precíz arcplasztikát végzett ellenfelén.
Oh man @Mousasi_MMA starting to pick Leites apart in the 2nd round. #UFCLondon https://t.co/DrGPFTz2oR
— UFC (@ufc) 2016. február 27.
Leites hiába akart földre menni, vagy nem tudta levinni ellenfelét, vagy pedig hiába várta guardba, Gegard meg elvolt az öklözéssel. A jab elegendő volt számára, ő sem húzta meg a ravaszt, ismét, sokadjára, inkább hozott egy biztos meccset, hogy utána nyomban ekézhesse Machidat egy visszavágó reményében.
Utolsó kommentek