Totaldamage

Évértékelés mozgóképekkel.

Szépen lassan eltelt 2015 is, bármennyire is hihetetlen. Kinek így, kinek úgy - de MMA szempontjából volt egy-két igen váratlan és sorsfordító történés is, amikről illik megemlékezni így utólag. Mit tanulhattunk ezekből az eseményekből? Mik azok az éves elszámoláson jócskán túlmutató történések, amikről még évtizedek múlva is beszélni fogunk? Minden vezető küzdősportokkal foglalkozó weboldal lehozta a maga éves összefoglalóját, miért ne szemezgessünk tehát ezek közül mi is, itt, a Totaldamage-en?

Kezdjük kedvcsinálóként mindjárt az év legjobb menetével, súlycsoportoktól függetlenül. Ez a szakma egybehangzó véleménye alapján az Andrei Arlovski - Travis Browne mérkőzés első és egyetlen menete.

Már a kezdő gongszó előtt is mindenki tudta, hogy mire számítson. Két nagyütő nehézsúlyú. A feljövőben lévő reménység és a már egyszer bajnoki címet szerző, és újra azt megszerezni kívánó harcos, és nem mellékesen két jó barát, két egykori edzőpartner csapott össze. Senki nem számított ekkora adok-kapokra, de a negyvenedik másodpercben egy Browne balegyenest jobbal megkontrázó Arlovski jobbos után pontosan négy perccel állította le a mérkőzést a bíró. Az akción túl láthattunk itt érzelmeket, drámát, narrátori indulathullámokat és oda-vissza kontrázásokat. Arlovskival számolnunk kell 2016-ban, ezt megtanulhattuk újra.

Megtanulhattuk újra Bruce Lee egyik legalapvetőbb tanítását is - a gazdaságos mozgásról. Mindig csak annyit mozogj, amennyit feltétlenül szükséges, és csak annyit engedj az ellenfelednek bunyózni, amennyit muszáj. Joanna Jedrzejczyk ezt a tanítást tökéletesen személyesíti meg. Nem a bal és jobbegyeneseivel, és a rúgásaival elsősorban, hanem azzal, amit köztük tesz. Ahogy tartja a távolságot, és ahogy visszatámad. A fegyelmezettségével, és az ellenfelei akaratának teljes megtörésével.

Megismerhettünk Stipe Miocic személyében egy legitim nehézsúlyú világbajnoki kihívót. Taktikából oktatást kaptunk a Mark Hunt elleni találkozón, hogy miképp lehet az ugrasztásokkal felülkerekedni a kontrabunyóra berendezkedett ellenfélen. Szegény Hunt, ahányszor megérezte magán Miocic első kezeit, annyiszor eldobta a maga hangsúlyosnak szánt ütéseit, amivel jobbára csak a levegőt püfölte, fárasztva így saját magát, miközben a másodszándékú támadások sorban ültek a fején. Az új-zélandi harcos sosem a kardiójáról volt híres, de a sok luft-ütés a szokottnál gyorsabban fárasztotta ki, és tette egyre védtelenebbé Miocic támadásaival szemben.

Miocic a kiváló bokszához hozzácsapta még a szintváltásokkal tűzdelt klincsmunkáját, és az azokból indított leviteleit, és Hunt máris szinte tehetetlenül nyelte a könyökütéseket, miközben folyamatosan szubveszélyben volt egy sima kimurára is végig.

Stipe Miocic az utóbbi idők legígéretesebb nehézsúlyú versenyzője. Meglátjuk, mire megy 2016-ban.

Rafael Dos Anjos arról tartott kiváló bemutatót, hogy mi mindenre is jó a ketrec egy küzdelemben. Anthony Pettis úgy nézett ki a Dos Anjos elleni meccsen, mint egy lámpalázas kezdő, pedig mindannyian ismerhetjük Pettis kiváló rúgótechnikáit és briliáns megoldásait.

Itt egy remek köríves rúgás Bendo ellen. Láthatjuk, hogy középen Pettis rendkívül otthonosan mozog. Ugyanez a technika a ketrec széléhez szorítva már nem eladható. Dos Anjos olyan nyomást gyakorolt rá a folyamatos támadásaival, hogy fejben teljesen szétesett és bizony a hátát a ketrecnek vetve roppant kényelmetlen helyzetből próbált válaszolgatni a brazil kombinációira, nem sok sikerrel.

Pettis bizony nagyon komoly leckét kapott, de 2015-ben nem ő volt az egyetlen a nagy bajnokok közül. Talán az egész év legnagyobb tanulsága az, hogy nem számít, az ember kinek képzeli magát, illetve hogy mások - a szakma vagy a rajongók - kinek képzelik. Minden az oktagonban dől el. T.J. Dillashaw már egyszer az orra alá dörgölte ezt Renan Barao-nak, viszont megtette még egyszer, ráadásul ezúttal még dominánsabb stílusban, a technikai repertoárjába több jobbkezes szúrást és még több lábmunkát felvéve. A kiváló ugrasztásairól már nem is beszélve.

A nehézsúlyú kategória is részesült egy figyelemfelhívó győzelemben, ami a dirty boxing fontosságát mutatta meg újra. Josh Barnett annyira megverte szegény Roy Nelson-t, amennyire az csak lehetséges kiütés nélkül. Huszonöt percen keresztül ütötte-rúgta, nyomasztotta, miközben lefogta a csuklóját és testen fejen folyamatos támadásokkal fárasztotta. A dirty boxingnak nehézsúlyban van a legkiemeltebb jelentősége, mivel pár perc folyamatos küzdelem után még a legatletikusabb nehézsúlyúak is kifogynak annyira a szuszból, hogy egyre nehezebben tesznek csak kárt a másikban. Ezt még maga Andrei Arlovski is elismerte.

A méret a lényeg, azt szokták mondani. De azért talán nem minden. Benson Henderson megmutatta hogy mennyire nem. Az utóbbi idők fogyasztási mizériáit figyelemmel kísérve üdítő szintfolt volt 2015-ben Benson Henderson ténykedése. Mikor váltósúlyban vállalt meccset a UFC-ben addig veretlen, 2008 óta meccset nem veszítő és még a saját súlycsoportjához mérten is túlméretezett 187 centiméter magas strikerrel, Brandon Thatch-el, bizony látszólag kicsit magasra tette a mércét saját magának. A meccs első meneteiben az erőkülönbség szignifikánsan előjött. Thatch klincsből úgy dobálta Bendo-t, mint egy játékbabát.

De ahogy teltek a percek, Henderson úgy puhította következetesen testütésekkel jóval nagyobb ellenfelét, aki ráadásul még soha nem küzdött három menetnél többet mérkőzésen. És végül egy kis álló iskolázás után a földön feladásra is kényszerítette.

Azt hiszem ez volt az év egyik legnagyobb teljesítménye.

Láthattunk példát egészen átgondolatlan küzdelmi stratégiákra is. Ezek közül talán a legostobább Tim Boetsch-é volt Dan Henderson ellen. Hendo egyetlen dologban volt jó az egész karrierje alatt úgy istenigazából. Az első menetben jobbkézzel ütni és megtörni az ellenfelet. És ahogy közeledik a pályafutásának vége, egyre inkább csak ez marad neki győzelmi esélyként. És Tim Boetsch úgy döntött, hogy arccal előre egyenesen beleszalad ebbe.

Persze nem kellően átgondolt stratégiák akadtak azért ezen kívül is szép számmal. A legvégére két olyan mérkőzést tartogattam, ahol az összes tanulság mintegy kvintesszenciaként jelent meg. Egy nagy harcos, egy kiváló bajnok, ha sorozatosan ostobaságokat csinál, akkor bizony abban a pillanatban ő egy szar bunyósnak számít, akit meg fognak verni. Persze a rajongóik ezt nyilván másképpen látják és ítélik meg, csak arról sem lenne szabad megfeledkezni, hogy a bunyós az, aki teljesít az oktagonban, és nem a rajongók. A bunyós vagy tud valamit vagy nem, de nem képzelheti azt magáról, hogy tud minden valós alap nélkül.

Különben úgy jár, mint Ronda Rousey.

Nagyjából az egész szakma és a sportszerető közönség is szerte a világon tisztában volt azzal, hogy Ronda Rousey állóbunyója eléggé gyerekcipőben jár. Persze rajongói szinten elintézhettük annyival, hogy "na igen, de Ő Ronda Rousey!", csakhogy ez Holly Holm ellen pont nem volt elég. Holly Holm véghezvitte azt, amit bár mindenki jósolgatott, mégsem hitt benne senki istenigazából, hogy véghez is tudja vinni. Minden egyes hibáját kihasználta Rousey-nak, aki a végére már szinte szánalmasan festett a ketrecben.

De a legnagyobb leckét mindenképpen José Aldo kapta. Felpörögve nekiszaladt Conor McGregor-nak, kiemelt állal, és megette azt a fogadó balhorgot, ami gyakorlatilag végigkísérte az ír harcos egész pályafutását, és talán a legegyértelműbben erre kellett volna felkészülnie. José Aldo tényleg a legképzettebb állóharcos, akit csak az MMA-ban találhatunk. Minden ellenfelét állva verte tíz éven keresztül. De McGregor után olyan amatőr módon ment, kiemelt állal, védekezés nélkül, ráadásul szar egyensúlyi helyzetben, hogy ezzel McGregor eddigi pályájának legkönnyebb - és legnagyobb - győzelmét ajándékozta.

"Iron" Mike Tysonról mondták azt fénykorában, hogy az ellenfelei még azelőtt veszítettek, hogy egyáltalán ringbe léptek volna vele. Igen, ez talán így is lehetett. 1990-ig. És valószínűleg ő maga is áldozatul esett a saját hype-jának. Minden bunyós, harcos és bajnok elsősorban ember. Bárki kikaphat egy napon, és ki is fog kapni egyszer. Minden egyes bunyó teljes embert és teljes felkészülést kíván. Mindegy, mi volt az előző meccsen, vagy az előző ellenfelek ellen. Bent, a ketrecben nem számít a meccsstatisztika és a mérleg. Azt hiszem, hogy erre 2015-ben éppen elég bizonyítékot kaptunk.

2016 van. Az élet megy tovább, és máris itt van nekünk újra egy ütős gála, a UFC 195. Remélem, jövőre ugyanekkor, ugyanitt lesz miről beszélnünk megint.

Bronson