Totaldamage

Holnap jön ki Ronda Rousey önéletrajza, a My Fight/Your Fight. A New York Post újságírója már olvasta, és ízelítőnek szemezgetett a legsúlyosabb sztorikból.

Rousey élete ugyanis nem volt mindig diadalmenet. Még az olimpiai bronzérem után sem: az addig kőkeményen edző lány úgy érezte, ideje kivennie egy év szabit, és elkezdett bulizni. Mint minden másban, ebben is elment a végsőkig.

Ronda dohányzott és keményen ivott, sokszor vodkával indította a reggelt. Rászokott a fájdalomcsillapítókra, folyamatosan szívott, és amíg nem engedhetett meg magának egy lakást, a kocsijában aludt.

Akkor sem fordultak sokkal jobbra a dolgok, amikor végre talált egy zsebkendőnyi albérletet:

Gyakran csatornalé jött föl a vécéből és a zuhanyzóból, és arra jöttem haza a munkából, hogy az albérletem úszik a szarban. Azt gondoltam, ennél lejjebb már nem csúszhatok.

- írja Rousey.

De nem csak a felnőttkor küszöbén küszködött: már az anyaméhben harcolnia kellett. Rousey a nyakára tekeredett köldökzsinórral, elkékült bőrrel jött világra. Az orvosok életet tudtak bele lehelni, de az oxigénhiány miatt az agya lassabban fejlődött: négyévesen kezdett el beszélni, és egészen hat éves koráig kellett várni az első összefüggő mondatára.

Imádta az apját, aki mindig bátorította, és belenevelte, hogy nem buta, hanem okos – csak egy kicsit több időre van szüksége arra, hogy felzárkózzon. Nyolc éves volt, amikor az apa öngyilkos lett: kipufogógázba fojtotta magát a garázsban, míg a gyerekei a nappaliban tévéztek.

A tragédia teljesen összetörte, de még ugyanabban az évben újabb nagy fordulat következett az életében, és ez volt az, ami végül, további ezer vargabetűn keresztül mégiscsak megmentette. A házukban bóklászva ráakadt egy fotóalbumra, és rádöbbent, hogy anyja egy judo világbajnok. Az asszony sohasem beszélt erről. Ronda egyből arra kérte, hogy eddze őt.

Brutális kiképzés következett, a tréningeken az anya kíméletlenné változott: amikor Ronda eltörte a lábujját, ahelyett, hogy ápolta volna, az asszony köröket futtatott a még csak tizenkét éves lányával. Amikor az, ujját fájlalva fél lábon ugrált, rászólt: „nem azt mondtam, hogy ugrálj. Fuss.”

Ronda ma már hálás anyja könyörtelen edzéseiért. Ahhoz viszont, hogy jobbra forduljon az élete, be kellett még vennie néhány rázós kanyart. Tizenhat évesen kibukott az iskolából – nem bánta, nem voltak barátai, csúfolták – Bostonba költözött, hogy csakis a judóra koncentráljon, és kvalifikálta is magát a 2004-es olimpiára. Athénban viszont – az olimpiatörténet legfiatalabb judokájaként – csak a kilencedik helyet tudta megszerezni, amit óriási kudarcként élt meg. Négy évvel később már a bronzot akasztották a nyakába – nem sokkal később pedig már a kocsijában lakott, és egyre gyorsabban zúgott lefelé a lejtőn.

Los Angelesbe költözött, ahol koktélpincérnőként dolgozott egy bárban, különösebb életcél nélkül, míg egyik éjjel egy MMA highlight videót mutattak a pult felett lógó tévén.

Ezt totál tudnám csinálni.

- gondolta Rousey. Újra elkezdett komolyan edzeni, a sztori további részét pedig már ismerjük.

Ezek csak a legérdekesebb fordulatok voltak, az eredeti cikkben további meredek dolgokat olvashattok Rondáról. De talán már ez is segít abban, hogy jobban megértsük, miért is vált ilyenné Rousey, és még jobban tiszteljük azért, hogy ennyi nehézség ellenére sem adta fel, és a csúcsra ért. A My Fight/Your Fight nagyon inspiráló olvasmánynak ígérkezik.