Izgalmas gála volt a UFC on FOX 19: nem csak azért, mert tök jó meccseket láthattunk, de azért is, mert ezen meccsek közül több is új fejezetet nyitott meg az adott súlycsoportban. Ezek közül a legfontosabb persze Khabib Nurmagomedové volt.

A dagesztáni szambós két évig sérülésből-sérülésbe, műtőből-műtőbe szédült, és egy ponton még a visszavonulást is komolyan fontolóra vette, annyira kikészítette, hogy a teste újra és újra cserben hagyja. Aztán amikor úgy tűnt, végre tényleg ismét ketrecbe léphet, hát az ellenfele dőlt ki. Tony Ferguson helyére azonban azonnal beugrott a regionális pályákon rutinosnak számító Darrell Horcher, akinek jár a maximális riszpekt, hiszen azzal együtt, hogy a Sas óriási kihagyás után tért vissza, azért csak az első helyre rangsorolják könnyűsúlyban, és nem érdemtelenül.

A bunyó a várt képet hozta. Az amerikai nem sok sót evett meg: állva még lett volna esélye, de a küzdelem hamar a földre került, ott pedig Nurmagomedovnak nincs riválisa. Nagyon kemény ground-and-pound iskola ment másfél meneten keresztül, az orosz egy ponton mounted crucifixben püfölte az ellenfele fejét. Azért ilyet nem sűrűn látni, Khabib tényleg a padló királya. Az egyoldalú kalapálást a második menet végén szüntette be a bíró, Nurmagomedov több mint három év elteltével újra idő előtti befejezést ünnepelhetett.

A dagesztáni a meccs utáni interjúban kijelölte az útirányt: nem akar ő már Fergusonnal szórakozni, neki egyből a címmérkőzés kell. Ez akár pofátlanság is lehetne, csakhogy amikor El Cucuy kidőlt, nemcsak a könnyűsúly krémje, de a kategória bajnoka, Rafael dos Anjos is ott volt Nurmagomedov kihívói között. A brazil vissza akar vágni két évvel ezelőtti, abszolút egyoldalú vereségéért. Khabib meg állna elébe, hát hogy a fenébe ne. És bár 2014 áprilisa óta elképesztően sok dolog történt a súlycsoportban, és a fair play jegyében legalább még egy, ezúttal valódi nagyágyú felett aratott győzelem kellene, hogy elhozza az orosznak a címszerzési lehetőséget, most mégis a visszavágó tűnik igazságosnak. Khabib térde két évvel ezelőtt úgy ment szét, hogy épp egy Donald Cerrone elleni meccs papírjait írta alá – az akkor elérhető legkeményebb ellenfélét – , majd egyből sietett le az edzőterembe, ahol aztán megtörtént a baj. Egy Cowboy-győzelem akkor a bajnokhoz vezetett volna, de a történetet elvágták. Most jó lenne onnan folytatni – és igen, lehet, hogy most az beszél belőlem, hogy szeretném a legjobbat látni a legjobb ellen, még mielőtt a teste úgy dönt, hogy megint cserben hagyja, és megint el kell tűnnie évekre.

Menjünk tovább. A főmeccsről sincs sok írnivaló: Glover Teixeira az első menetben kiütötte Rashad Evans-t.

A feltáruló lehetőségek itt is izgalmasak: a brazil kihívta Evans csapattársát, a közönségben figyelő Anthony Johnsont – az embert, akit, ha tehetné, mindenki messze elkerülne. Dana White UFC-elnök meg azt mondta a gála után, hogy tetszik neki a párosítás. Még jó: a két nyomasztó stílusú KO-gép összecsapásán nincs mit nem szeretni.

Az Evans-győzelemmel egyébként Teixeira újra elkezdett komoly kihívó-aspiránsnak tűnni, bár ez inkább tudható be Rashad nevének, mint az erőnek, amit manapság képvisel. Suga egyre messzebb hullik egykori, bajnok önmagától. Innen lehet, hogy már nincs visszaút: ezt ő is érezte, amikor a backstage-interjúban a könnyeit nyelve arról beszélt, hogy míg régebben teljesen természetesen jött neki a bunyó, most úgy érzi, leginkább önmagával küzd.

Az előmeccsen kiváló csatát láthattunk: Rose Namajunas visszavágott a vereségéért, és első összecsapásukhoz hasonlóan szoros meccsen, egyhangú pontozással legyőzte Tecia Torrest. Itt is a feltáruló lehetőségről kell beszélnünk, mert ezzel alighanem eldőlt, hogy Thug Rose lesz a későbbi Joanna Jedrzejczyk – Claudia Gadelha 2 meccs győztesének kihívója a női szalmasúlyú bajnoki címért. Mindkét variáció ínycsiklandozó.

A bunyó valamely jelenete helyett inkább az alábbit nézzük meg újra, nekem ez volt a kedvencem, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül:

A főkártya első meccse is fontosra sikerült, itt meg Cub Swanson tért vissza egy év szünet után. És remekül is festett, egyhangú pontozással megverte Hacran Diast. Van elég kakaó Cubban ahhoz, hogy ismét tényezővé váljon pehelysúlyban? Nehéz kérdés: elverte őt már elég jelentősen Jose Aldo, Chad Mendes, Ricardo Lamas, Frankie Edgar és Max Holloway is, most már tényleg csak egy Conor McGregor KO hiányzik az albumból. Lehet, hogy sohasem fog az övért küzdeni, de attól még mindig állati jók a meccsei.

És ez még mindig nem minden: a felvezető kártyába is sikerült jelentőségteljesebb meccseket passzírozni. Mindjárt a gála harmadik bunyója ilyen volt: John Dodson visszatért harmatsúlyba, és 37 másodperc alatt TKO-zta Manvel Gamburjant. Aztán később arról beszélt, hogy ide neki megint T.J. Dillashawt – a volt 135 fontos bajnokot Dodson négy és fél évvel ezelőtt kiütötte – az elképzelés nyilván az, hogy megint megveri, és ezzel kivívja a lehetőséget a Dominick Cruz vs. Urijah Faber címmeccs majdani győztese ellen. Ez elég expressz eljárás lenne.

Akinek ilyen bajnokos gondolatokkal egy darabig most nem kell foglalkoznia, az Bethe Correia. A volt női 135 fontos kihívó megosztott pontozással kikapott Raquel Penningtontól. Pedig a gála előtt még arról beszélt, hogy kiegyenlítetlen számlája van Ronda Rouseyval és Miesha Tate-tel is – amíg viszont nem bír újra nyerni, addig a legjobbak számára nem egy komolyan vehető valaki, csak egy ember, aki szeret hangosan és csúnyán kajabálni.