TDMG Store

tdmg_sun_rashguard.jpg

Írj nekünk!

Utolsó kommentek

Hirdetés

TDMG Store

TD|MMA: Ilyen nincs és mégis van

2016.06.05. 19:35 td_interim

bisping_rockhold-600x338.jpg

Michael Bisping világbajnok.

tdmg_banner.png

Őrült, őrült egy sport ez. Elég egy váratlan villanás, egy apró figyelmetlenség vagy a túlcsorduló egó hülyesége, és világ a feje tetejére áll – igaz ez minden egyes küzdősportra, de az MMA-ra hatványozottan. A három tényező együttes fennállása hozta el azt, hogy megtörtént az abszolút lehetetlen: Michael Bisping kiütötte Luke Rockholdot a UFC 199 főmeccsének első menetében, és elhódította a középsúlyú világbajnoki övet.

 

Ki hitte, hogy ez valaha bekövetkezhet? Senki: még Bisping gyerekei is apa vereségére tippeltek, ahogy a rajongók, és az összes külföldi MMA-szaklap összes újságírója, hogy Rockholdot ne is említsük. Egyvalaki hitt csak benne, Michael Bisping, és ennyi most elég is volt. Ha már a hitnél tartunk, ezt mondta a Count egy tévés interjúban a gála előtt: „Ha hiszel abban, hogy Jézus járt a vízen, akkor abban is hihetsz, hogy kiütöm Rockholdot.” Ezzel a szöveggel akarta a brit feltüzelni a közönséget, hogy ne írják már le előre, és ezzel akarta feltüzelni önmagát is. És akaratán kívül ezzel helyezte a bibliai csodák birodalmába annak a lehetőségét, hogy a hajnali gálán győzelmet arathat. És az hétszentség, hogy bibliai csodának is érződik a diadala, de valójában persze, hogy nem az volt.

Hanem az emberi hülyeség és beképzeltség egyenes következménye. Luke Rockhold, a tökéletes gyilkológép annyira beleszerelmesedett saját tökéletességébe, hogy leeresztett kezekkel, tálcán kínált állal lépett ketrecbe – figyelj – egy ökölvívó ellen. Mert Bisping ökle papírból van. Mert Bisping nem üt ki senkit. Mert Bisping ártalmatlan. Egy balhoroggal és néhány további pofonnal később már hiába revideált: ott ült a ketrec drótjának tövében, álmatagon pislogva, miközben az ártalmatlan Bisping elvette tőle azt, amiért egész életében dolgozott.

De nem csak ő melózott a bajnoki címért, hanem a brit is, akinél valószínűtlenebb világbajnok talán nincs is az MMA történetében. A megdöbbentő eredmény és maga a meccs is egy-az-egyben Georges St-Pierre és Matt Serra története újraírva, de a körülmények, melyek között összejött, egyszerre adnak ki egy munkásosztálybeli drámát és egy feelgood mozit – azaz egy Rocky-történetet.

Bisping két héttel ezelőtt kapta meg a lehetőséget arra, hogy a bajnoki címért küzdjön, mert egyszerűen nem volt más, aki szóba jöhetett volna. Rockhold eredeti ellenfele, Chris Weidman megsérült, az egyértelmű megoldás Ronaldo Souza szintén – így került be a képbe a resztli Mike, aki formán kívül, egy filmforgatás kellős közepén kapta meg a behívót. Idén valahogy bejön a számítása ezeknek az utolsó pillanatos, áldozati báránynak tekintett beugrósoknak: Nate Diazt a tequilás üveg mellől rángatták be Conor McGregor elé a UFC 196-on, aztán tudjuk, mi történt.

Bisping tíz éve rakkol a UFC-ben, tíz évet várt arra, hogy az arany közelébe kerülhessen, és ha már rámosolygott a szerencse, akkor meg is ragadta mindkét kezével azt a kurva, illékony, gyönyörű övet. És az is megvan még, ugye, hogy a brit bő három hónappal ezelőtt meg minden idők legjobb középsúlyúját, Anderson Silvát győzte le? Nem semmi. Az igazi kérdés persze most az, hogy vajon képes lesz-e megtartani a bajnoki címét egy olyan súlycsoportban, ahol a top 5-ben gyakorlatilag mindenki ketté tudja harapni. Én nem hiszem, és biztos vagyok benne, hogy más se – de egyelőre talán elég az, hogy maga Bisping elhiszi.

usa-today-9325359_0.jpg 

A UFC 199 előmeccsén is megvolt a lehetőség arra, hogy egy epikus, feelgood történetet láthassunk, de ott közbeszólt a valóság. Dominick Cruz öt meneten át a harc minden terén simán felülmúlta Urijah Fabert, megnyerte a trilógiájukat, és megvédte a harmatsúlyú bajnoki övet. Faber Bispinghez hasonlóan szintén a UFC megbízható, vén igáslova, világ életében ott volt a súlycsoportja krémjében, de a címmeccseken mindig elbukott. Most megvolt a lehetősége arra, hogy gyűlölt ellensége, Cruz ellen üljön fel végre-valahára a trónra, de ez maximum úgy jöhetett volna össze, ha kiüti ellenfelét, amire, tekintve, hogy Dominick a legkevesebbszer eltalált bunyós a szervezetnél, a kevesebbnél is kevesebb volt az esély. Nem is jutott KO-közelbe, és nem is nagyon talált.

Cruz viszont, Bisping mellett az est másik nagy papíröklűje, többször is komolyan megrengette Fabert, kétszer le is ütötte, és egyszer a TKO-hoz is közel került. Amúgy a teljesítményéről nem nagyon lehet mit írni: mágikus volt. Lehet, hogy Dominick Cruz soha nem lesz a kivégzések mestere, de hogy a harc minden egyéb területén súrolja a tökéletest, az biztos. És igen, az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy Faber mellett igazán könnyű volt jól festenie, mert a régi rivális képtelen megújulni, pontosan azt nyomja, mint kilenc éve, első találkozásukkor, Cruz meg még a januári bunyójához képest is fejlődött: képtelen leállni.

Lehet, hogy Faber karrierje ezzel véget ér. Harminchét éves, és bár úgy kapja a címmeccseket, mint más a parkolási bírságot a Vörösmarty utcában, most nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy még egyszer megajándékozzák a lehetőséggel. A UFC egyik legkeményebben dolgozó, legszimpatikusabb ürgéje nem tudott a mennybe menni. A gyűlölt ellenség története folytatódik tovább – aki, ne felejtsük el, januárban, iszonyatos sérüléssorozat és balszerencse-áradás után, hosszú évek kihagyását követően egyből a bajnok, a lehető legnehezebb rivális ellen tért vissza, és győzött. Az is csodás sztori volt – ez is az lett volna. De egy világba egyszerre csak ennyi jóérzés-történet fér.

 

A UFC 199 leghisztérikusabb jelenetét a Max Holloway-Ricardo Lamas hozta el. A harmadik menet legvégén az addig fegyelmezetten-technikásan verekedő felek egyszer csak közös megegyezéssel úgy döntöttek, hogy a faszomat az egészbe: Holloway a földre mutatott, hogy na akkor mi itt most szépen megállunk, Lamas rábólintott, aztán a két pehelysúlyú átalakult két kicsi Wanderlei Silvává, és őrült parasztlengő-forgataggal fejezték be a meccset. Kivégzés nem volt, az egyhangú pontozásos győzelem a hawaiié lett, aki a harmadik menetet leszámítva sokkal jobb is volt riválisánál. Hollowaynek ez volt zsinórban a kilencedik győzelme, címmeccset kell kapnia, ezt nem lehet már sokáig halogatni.

 

Ez volt Dan Henderson utolsó meccse a UFC-szerződésén, és megnyerte. A gála előtt nem gondoltam volna, hogy a hajnali, Hector Lombrad elleni bunyó után ezt írhatom majd le, de annál felemelőbb az érzés. Az utóbbi években megszokhattuk: igazán ritka az alkalom, amikor Hendót nem a vászonról kell felvakarni, és minden adott volt ahhoz, hogy most is így legyen. Ugyan Lombard is jócskán megkopott már, de még mindig életveszélyes, és a középsúlyba visszatérve extra ijesztő volt, úgy nézett ki, mint egy rinocérosz.

Az összecsapás csúnya volt. Úgy kezdődött, mint Henderson legutóbbi, Monty Python-i, abszurd meccse: végeláthatatlannak tűnő körözéssel és tököléssel, aztán hirtelen egymásnak robbantak a felek, és hol egyik, hol másik rogyott meg a csőre töltött jobb, illetve bal kéztől. És a nagy dülöngélés-gurulás végén persze, hogy Hendo kötött ki a földön, szopó pozícióban – majdnem ott is maradt. Aztán a másodikban Dan megkísérelt egy fejrúgást (!!!), az lecsúszott, viszont visszakézből úgy halántékon könyökölte Lombardot, hogy az menten kiterült. A bíró kettő ground-and-pond könyökössel később állította le a küzdelmet, és a kubai hosszú-hosszú percekig ott maradt a földön, kiterülve. Hendo meg a föld fölött lebegett.

Viszont a végső befejezés méltatlan volt: Bruce Buffer porondmester smasszerként ugatva dirigálta Hendót az eredményhirdetés előtt, a bíró meg nem volt sehol, hogy az égbe emelje a veterán karját – sajnos ezt ő maga sem tette meg. Az öreg Dan a meccs utáni interjúban azt mondta, lehet, hogy ez volt az utolsó mérkőzése, de „meglátjuk, mi történik.” Nem kéne meglátni, legyen ez tényleg a vége: a saját egészségi állapota érdekében évek óta imádkozunk már azért, hogy letegye a kesztyűt, és hogyan is lehetne ezt ennél szebben befejezni? Ha tényleg ennyi volt – és legyen már tényleg ennyi – akkor Hendo bácsi végre mosolyogva lovagolhat el a naplementébe.

 

Aki nem szereti a szövegelős bunyósokat, az duplán jól szórakozhatott a Dustin Poirier-Bobby Green meccsen. Green már az elején elkezdett nagyképűsködni meg beszólogatni, erre bumm, Poirier lepofozta a földre. Aztán felkelt, és megint szájalt és BUMM, Poirier kiütötte. Dustin jön föl könnyűsúlyban is, mint a talajvíz.

Brian Ortega majdnem három teljes menetig csak futott az események után, aztán a meccs utolsó percét meghúzta, kitámadott, és egy tökéletesen időzített, állon csattanó térdessel kiütötte az addig nyerésben levő Clay Guidát. A UFC Duracell nyuszija leintés után kábé fél percig azt se tudta, mi van. Az év fordítása?

Beneil Dariusht hat héttel ezelőtt profi karrierje során először lekopogtatták, most postafordultával bunyózott James Vickkel, és nem tudom máshogy megfogalmazni: kibaszta. A könnyűsúlyúak meccse az elején szembenyúlásokkal volt terhes – kapott belőle mindkét fél – aztán amint ezeket letudtuk, Dariush odalépett a gázpedálra, és hülyére verte ellenfelét. Tulajdonképpen állva kiütötte, mielőtt még ténylegesen, fekvő betegre ütötte volna. Ez egy olyan kivégzés volt, ahol mindenki pontosan tudta, melyik pofon lesz az utolsó, és ezt az iráninak még sikerült külön ki is emelnie a befejező horog előtti hatásszünettel. Őrült egy menet volt.

 

Jessica Pennét már megint iszonyatosan megverték. Penne legutóbb egy évvel ezelőtt lépett ketrecbe, a szalmasúlyú bajnok Joanna Jedrzejczyk ellen, és Joanna darált húst csinált az arcából. Most ez nem következett be, de nem sok híja volt: egészen hasonló volt a forgatókönyv Jessica Andrade ellen is. A brazil lány rendre sprintekkel hozta zavarba az amerikait: nagy nekiindulásokkal beszorította a kerítéshez, és borzalmasan nagy és gyors ütéskombinációkkal büntette Penne testét és fejét. Az első menetben ennyi történt – a folytatásban Penne néhány röpke pillanatig képes volt elkörözni Andrade elől, de aztán jött még ugyanabból az első felvonásos büntetésből, ráadásul csőstül, így a második közepén leintették a meccset: Andrade nyert, TKO-val. Pennének muszáj kezdenie valamit az állóharcával, mert ezt, mint ahogy a tavalyit is, rossz volt nézni. Andradenek ez volt a debütálása a súlycsoportban – kis termete ellenére eddig harmatban verekedett, őrület. Képzettebb kick-boxú nők ellen aligha lesz ilyen virgonc, de az ereje 115 fonton egészen félelmetes.

A gála egyik fénypontja Alex Caceres volt. A klassz Bruce Leeroy kódnéven is ismert hajasbaba B.J. Penn eltiltására beugrósként, tíz napos értesítéssel érkezett a meccsre Cole Miller ellen, és majdnem hibátlant alkotott. Két és fél meneten keresztül körbetáncolta és centrifugaként forgatta ellenfelét, miközben ezer szögből zúdította rá a csapásait, ráadásul sokkal pontosabban, mint eddig karrierje során bármikor. Felejtsd el a ranglistát és az alig több mint egy hetes felkészülést: ezen a meccsen Caceres és Miller egyszerűen nem voltak egy ligában. Cole a harmadik menetben kétszer is elkapta a földön, és komoly veszélye volt annak, hogy az addig pillangóként szárnyaló és méhként csípő Alex a végén bennragad egy szubmisszióban, de mindkétszer sikerült kiverekednie magát a slamasztikából, és a végén teljesen egyértelmű és egyhangú pontozásos győzelmet aratott. Igazából szerintem valahol mind olyan könnyedén, látványosan és szórakoztatóan szeretnénk verekedni, mint Caceres ezen a mérkőzésen. És persze kreatívan, mert hát mégis mi volt már az a fejrúgásnak álcázott Superman-ütés?? A halálosan laza, pozitív személyiségével, egyedi külsejével és látványos bunyójával ez a gyerek simán szupersztár lehetne, ha nem lenne hajlamos arra, hogy amúgy kikapjon. De ez eddigi karrierje egyik csúcspontja volt.

Ezen a héten – ahogy múltkor is – a gála legelső meccse vitte el a Pride-különdíjat. Amit Polo Reyes és Dong Hyun Kim a ketrecben műveltek, az leginkább arra hasonlított, amikor a Family Guyban Peter és ősellensége, a csirkeember egymásnak esnek, és beindul az epikus daráló. Reyes és Kim úgy a második perctől fogva már teljesen paffon volt – na nem erőnlétileg, de akkorra már habosra rázták egymás agyát a csapásaikkal. A tempó viszont nem lassult, a kezdettől a kivégzésig folyamatosan támadott mindkét fél, és a természet csodája, hogy ilyen sokáig húzódott a befejezés. Reyes győzött a harmadik menetben egy baromi nagy TKO-val, mi pedig felírhattuk a találkozót az év legjobb meccseinek sorába.

A UFC 199-et meg az év legjobb gáláinak a sorába, mert ami itt ment, az valami elképesztő volt.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://totaldamage.blog.hu/api/trackback/id/tr878782086

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása