Totaldamage

A Szuper Szamoai, mint a jó bor, a korral csak nemesedett.

A hétvégén soron következő UFC 193 gálán Ronda Rousey és Joanna Jedrzejczyk is címet véd. Sajnos ez így előzetesen hálátlan téma, mert a két bajnoknő nagy valószínűséggel győzni fog, a kérdés csak az, hogy melyikük győz hamarabb és milyen módon. Joanna ellenfelének, Valerie Letourneau-nak szikrányi esélyt sem adok a lengyel kislány ellen. Joanna Jedrzejczyk a női mezőny Chuck Liddell-je, még az Iceman-nél is élesebb állóharccal.

Ronda Rousey ellenfele Holly Holm lesz, akinek a saját bevallása szerint is kellett volna még egy másfél év, hogy kellően felkészülhessen Ronda Rousey-ra. Na persze a hirtelen jött lehetőség és a hirtelen meccspénz mindjárt átrajzolta az "esélyeket." Elvileg megnehezítheti a bajnoknő dolgát, de ahhoz - ha már Joanna Chuck Liddell volt - a női mezőny Mirko CroCop-jává kellene válnia. Ugye emlékszünk még a CroCop - Joshida meccsre? Ha nem, irány a gugli: ott a válasz arra, hogy mit kell(ene) csinálni egy világklasszis strikernek egy világklasszis grappler (jelen esetben judoka) ellenében.

Szóval a két főmeccs nem ad túl sok okot a találgatásra. Viszont, ha már CroCop neve felmerült, akkor ugye a héten bejelentett visszavonulása miatt erősen bejelentkezik a nosztalgiafaktor... Előbb Noguiera ,aztán most CroCop... igazából a régi nagyok közül már csak Mark Hunt van jelen. Viszont, ha megnézzük a már visszavonult kortársakat, akkor egy roppant érdekes dolgot figyelhetünk meg. Míg CroCop, Le Banner vagy Noguiera az életkoruk és a karrierjük előrehaladtával - nem gondolva itt kizárólag a testi adottságokra, hanem a teljes összképet figyelembe véve - mindannyian veszítettek a küzdelmi képességeikből, úgy Mark Hunt esetében ez a folyamat épp ellenkező előjellel ment végbe.

Az UFC 193 a melbourne-i Etihad stadionban lesz megrendezve, kibővített nézőtérrel, ami hetvenezres nagyságrendű befogadóképességet jelent. Vagy minden idők legnagyobb UFC gálája lesz, vagy minden idők egyik legnagyobb buktája. A két női bajnok, most kiderül, mekkora nézőszámot képes vonzani, de azért az UFC vezetősége igyekezett bebiztosítani magát, és a két címmeccs előtt közvetlenül érkezik az emlékezetes Antonio "Bigfoot" Silva - Mark Hunt mérkőzés visszavágója.

A 2013. december 7-én rendezett első mérkőzés a kezdeti tapogatózás után olyan véres adok-kapokba torkollt, ami még az UFC történetéből is magasan kiemelkedett. A mérkőzés egyébiránt felemás emlékeket és egy csomó kérdőjelet generált utólag – ugyebár, mi lett volna,ha... Bigfoot állítása szerint sérülten érkezett a meccsre, utána emelt tesztoszteron-szinttel bukott, Hunt pedig kezét törte két helyen az első leütésnél a harmadik menetben. Mi lett volna, ha... Nos, elméletileg erre hétvégén választ kapunk. Persze a két bunyós azóta rengeteg mindenen keresztül ment, kiütéses vereségek sorozata kísértette mindkettőjüket, nyilván nem a két évvel ezelőtti Hunt-ot és Bigfoot-ot fogjuk viszontlátni az oktagonban.

És most részrehajló leszek - hiába no, szeretem ekéztetni magam. A hétvégi UFC megaesemény ürügyén és a CroCop visszavonulása által gerjesztett nosztalgiahullámok miatt nézzünk meg együtt egy, a Mark Hunt technikai fejlődését vizslató képes visszatekintést!

A harcos egyik legfőbb erénye a türelem. Rengeteg gyors, ütésálló, nagyütő és elhivatott bunyós van a mai MMA-ban. Ami megkülönbözteti az ön- és közveszélyes verekedőket a képzett K.O. Specialistáktól, az a türelem. Természetesen sokszor adódhat egy mérkőzésen, hogy nincs idő türelmeskedni, és kivárni a megfelelő alkalmat a támadásra. Ha az ellenfelünk vezet a pontozólapokon, és már csak két perc van hátra a meccsből, akkor bizony cselekedni kell. De ez már taktikai kérdés. Ettől függetlenül mindenkinek jót tesz, ha egy kis türelmet tanul. Eklatánsabb példa nem is létezhetne a "Super Samoan" Mark Hunt pályafutásánál.

Pályája kezdetén eredetileg egy folyamatosan előretörő bunyós volt, aki gyorsan és erősen ütött és mellette a sport egyik legkeményebb állát tudhatta magáénak. A mai Hunt egy okos, taktikus kontrabunyós kiváló védekezéssel és lábmunkával.

A K-1 és a kezdetek

Talán nem sokan tudják, hogy Mark Hunt nem készült fiatalkorában profi sportolónak. Az első abszolút nem-hivatalos, edző által felügyelt "mérkőzése" egy éjszakai bár parkolójában zajlott, miután másodszor szabadult a börtönből. Hunt pár másodperc alatt lerendezett egy kisebb csoportot, minden ellenfelét padlóra küldve. Sam Marsters, a bár egyik kidobója civilben muay thai edző volt. Ő látta meg a lehetőséget a fiatal Hunt ütőerejében és ütésálló-képességében. Egy hét edzés után nyerte az első mérkőzését kiütéssel, egy láda sört nyerve így, a többi történelem.
 
Hunt egy kissé alulképzetten érkezett 2000-ben az akkori K1 mezőnyébe, amely teli volt a modern történelem legjobb nehézsúlyú harcosaival. Mégis, mindössze négy éves kick-box karrierje alatt összekalapált 43 mérkőzést és egy 2001-es K1 világbajnoki Grand Prix győzelmet. Ehhez képest alulképzettnek nevezni túlzásnak tűnhet, pedig nem az. A stratégiája annyiban állt, hogy a nála ügyesebb bunyósokat belehúzta egy nyílt adok-kapokba, és emiatt nem egyszer pórul járt. Emlékezetes meccsei voltak a témában a Le Banner elleniek és a Ray Sefo elleni ökölcsata.

Ennek ellenére már akkor megmutatkoztak a küzdelmi intelligenciájának jelei, a képzetlensége és a rutintalansága dacára. Az első ilyen autodidakta trükkje az ellenfél fejének behúzása a jobbfelütésbe. Csúnya, de hasznos technika. A blokkolt első kezes ütése után ugorva húzta meg az ellenfele fejét, mint például a Peter Graham elleni első meccsén:

Pillanatokkal később aztán utolérte Graham-et és a mérkőzés véget is ért. Azok a bunyósok, akik sok felütést indítanak, elég sokszor mellé is ütnek, elég csak Rocky Marciano meccseit visszanézni. Ettől függetlenül egy jól elhelyezett felütés a legveszélyesebb ütésfajta, mert az ellenfél számára teljesen láthatatlanul érkezik:

Hunt rájött arra is, hogy ha az aktuális ellenfele leforog az erős jobbkezéről, akkor szépen belesétál a baljába. Egyszerűen hangzik, ugye? Mégsem láthatjuk túl sok élvonalbeli bunyósnál következetesen használni ezt az alaptechnikát. Stefan Leko akkortájt az egyik legképzettebb állóbunyós volt, mégis fennakadt Hunt balhorgán:

Az esetek többségében mégis Hunt volt az agresszor. Sima bal-jobbokkal kezdett, hogy így közel kerülve dobálhassa számolatlanul a hihetetlenül kemény és mégis laza hajlított karú ütéseit. Ez könnyen üthetővé tette őt, Le Banner vezetőkezes jobbhorga is így állította meg, betonáll ide vagy oda:

Sok elemző úgy véli, hogy Hunt későbbi sikerei már az UFC keretein belül, a birkózótechnikája fejlődésének köszönhetőek, mert így túl tudta élni a számára kényes helyzeteket, lábon pedig megoldotta a dolgot. Mások - köztük én is - viszont úgy vélik, hogy az újdonsült kontrajátéka volt az, ami eljuttatta egészen egy ideiglenes nehézsúlyú világbajnoki címmérkőzésig.

A UFC, a türelem és a kontrák

Az egyik legfőbb változás a balhorog előtérbe helyezése volt. Bár fentebb láthattuk, hogy Stefan Leko-t ballal ütötte ki, mégis, a K-1-ben Hunt egy igazi féloldalas, jobbkezes ütő volt. Minden ellenfelét jobbal akarta megütni, még akkor is, ha leforogtak róla a másik oldalra:

Az UFC-ben Hunt váltott: megvárja, míg megindulnak felé, és akkor dobja is a balhorgot. Cheick Kongo mindent jól csinált Hunt ellen: lábcserét ijesztett, így helyzetbe hozva a jobbegyenesét, és még a válla is kellően fedte az állát, Hunt mégis megtalálta hátralépésből ballal az állszögletét:

Ez a kontrabal igazi rémálomnak bizonyult még a mezőny legjobb strikerei számára is. A UFC 160-on Junior dos Santos egy egész meneten keresztül minden beugrási kísérletével fennakadt rajta:

A mérkőzésen a későbbiek folyamán dos Santos folyamatosan javuló fejmozgással és jó időzítésekkel meg tudta végül is kerülni Hunt balkezét, átütve felette a jobbcsapottját, megnyervén végül a mérkőzést, mégis, ez a meccs mindkettejük számára súlyos tanulságokkal szolgált.

Struve szintén a balhorgok áldozata lett. Kettejük meccsén Hunt eleinte Struve balegyenese mellett beütve kontrázott a balhoroggal...

… aztán pedig belépett Struve ütőtávján belülre vele, mert ugye, mint tudjuk, ez egy kiváló módja a magasabb ellenfelek elleni belharcba kerülésnek.

Amit a fenti, Stefan Leko kiütésben is láthattunk, ha az ellenfél belesétál az ütő kézbe, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége a kiütésnek, mintha egy helyben kapjuk el, vagy ha elmozog. Az állóbunyó lényege ez – mindegy, hogy ökölvívásról, muay thairól vagy karatéról beszélünk - hogy ne kergessük az ellenfelünket, hanem valahogy léptessük bele az ütésünkbe-rúgásunkba.

A legegyszerűbb példa: szorítsuk hátra az ellenfelünket a kötelekhez vagy a ketrec széléhez, rákényszerítve így arra, hogy valamelyik irányba kilépjen. És nekünk ebbe  kilépésbe kell belevernünk. Akárcsak Hunt papa tette Struve ellen - megint csak a balhorog:

Ez a technika azért annyira hatásos, mert minden bunyós arra iskolázik, hogy az ellenfél ütő kezéről ellentétes irányba forogjon le. Junior dos Santosnak ez régi hibája. Sokszor nekihátrál a ketrecnek és onnan leeresztett kezekkel próbál kilépni jobbra. Mind Velasquez, mind Hunt keményen büntette ezért balhorgokkal:

Hunt kéztartása jóval hanyagabb, mint anno, mikor világklasszis kickbokszerek ellen küzdött. Ez a látszólag hanyag tartás nem csak lehetővé teszi számára, hogy a támadási szándékát jobban rejtse, ilyen módon egy esetleges leviteli kísérletet is könnyebben tud fogadni. A vezető kezes horga az évek alatt kiválóan bizonyított, előkészítve mind a jobbfelütést, mind a hátsó keresztütést. Lássunk ez utóbbit, Chris Tuchscherer ellen:

Elérkeztünk Hunt papa hátsó keresztütéséhez. Ez vita nélkül a legjobb fogadóütés az ökölvívásban. A legfőbb különbség a sima jobbegyenes és a hátsó keresztütés között az, hogy a keresztütés minden esetben az ellenfél érkező ütését veri keresztbe, megkerülve azt. Elég egyszerű és célratörő elnevezés... Lehet teljesen egyenes és lehet csapott. A lényeg, hogy az ellenfél saját válla az, ami takarja az érkező keresztütést. Tuchscherer esetében a kinyújtott balkeze takarta Hunt jobbosát.

Hunt az UFC-ben a leglátványosabb sikerét kontrából Stefan Struve ellen követte el. Struve állandóan fantáziátlan első kezeket üt. Üti, mert valahol valakik mondták neki, hogy üsse, de azt már nem tudja, hogy minek. Nem ugraszt, nem készít elő semmit velük, csak szurkálja a balokat és reméli a legjobbakat. Nos, Mark Hunt ellen ez nem a legjobb taktika.

A hátsó keresztütés volt az, ami eldöntötte ennek a meccsnek a végkimenetelét. Ha nem is talált vele Hunt, akkor az azt követő balhorog rendre ült.

Mark Hunt hosszú utat járt be a K-1 és a PRIDE FC-ben való MMA bemutatkozása óta. Legkézenfekvőbb a párhuzam George Foreman-nel, aki hasonló utat járt be az aktív sporthoz való visszatérésekor. Pályafutásuk elején mindketten a beton állukra és pusztító ütőerejükre hagyatkozva szaladtak az ellenfeleik után, sokszor saját magukat hozva kellemetlen helyzetbe így, míg "öregkorukra" igazi bölcs mesterként terelgették az ellenfeleket az ütéseikbe.

A veleszületett ütőerő áldás és átok is lehet egyben a bunyós számára. Természetesen minden Mark Hunt-ra és George Foreman-re, akik az életkoruk előrehaladtával egyre érettebb bunyót mutattak, jut egy tucat Wanderlei Silva. Olyan harcosok, akik önmagukat sem kímélve fejjel előre rohannak bele a verekedésbe, a későbbi karrierjükkel és az egészségükkel mit sem törődve. Alistair Overeem nyilatkozta azt a közelmúltban, hogy a Wanderlei-tipusú harcosoknak kijár a maximális tisztelet, de egy igazi technikás bunyós sokkal érdekesebb a közönségnek hosszútávon.

Hétvégén Hunt - Bigfoot 2.
Számomra a legjobban várt mérkőzés a card-ról.
Ennyi.

írta: Bronson