Totaldamage

Anthony Johnson az első menetben kiütötte Alexander Gustafssont. Fogta Skandinávia legszebb koronaékszerét, minden különösebb cécó nélkül beolvasztotta, és blinget öntött belőle. A Mauler-nyaklánc nem csak hatalmas trófea, amit villogtatva remekül lehet csajozni a floridai strandon, de egy aggasztó trend betetőzése is. A svéd MMA, amely néhány hónapja annyira virágzónak tűnt, hogy tündérmeseszerű felemelkedéséről még dokumentumfilmet is forgattak, a dolgok jelen állása szerint egyszeriben megszűnt létezni. Európa legdinamikusabban haladó gyorsnaszádja zátonyra futott, és elsüllyedt a jeges vízben.

Két, vikingekkel telepakolt gálára volt csak szükség ahhoz, hogy amit eddig csodának láttunk, most egyszerű szemfényvesztéssé silányuljon a szemünkben. A Nelson vs Story-n a prelimek között még akadtak északi sikerek, de a main cardon már az összes skandináv kapitulált. A mostani rendezvényen csak a finn Makwan Amirkhani győzött, a két helyi kedvenc a main cardról megsemmisítő kiütéses vereséget szenvedett az első menetben – mindketten kevésbé fineszes, de sokkal keményebb öklű amerikai riválisok ellen.

Akira Corassani jobb harcos, mint Sam Sicilia, Gustafsson pedig ott van nem csak saját súlycsoportja, de az egész UFC legtechnikásabb bunyósai között. Akira mesterien táncolt, míg egy ütéssel haza nem zavarták a bálból. Gustafssonnak még ennyi levegőt se hagytak: Rumble az első pillanattól fogva őrült tempót diktált, egyszerű, de lényegre törő lábmunkájával kegyetlenül lezsugorította az oktagont, míg a svéd kedvenc játszótere klausztrofób sikátorrá nem vált, ahol csak egy kiút van, és azt is egy ököl állja el. És hiába gleccserkemény Gustafsson álla, ezt a karambolt már ő sem bírta. Van az a mondás, hogy amerre a nehézsúly tart, arra tart a boksz is. Jelen szituációban ez úgy hangzik: amerre Gustafsson tart, arra tart a skandináv MMA is. Persze hülyeség lenne egyből leírni a svéd harcost, hiszen még mindig pofátlanul fiatal, de veresége drámai volt, és nem csak neki, de az egész térség MMA-ja számára is.

Dan Henderson zsinórban második meccsét veszítette el finish-sel. A bíró túl hamar állította le a harcot, hiszen a leintés pillanatában Hendo épp ráfogott Mousasi lábaira, készen arra, hogy levigye – ahogy a leintés utáni pillanatban egyből seggre is ültette a flegma holland-iránit. De ezt is inkább csak Mousasi határozatlanságának köszönhette: ha Gegard nem torpan meg, nem vár a bíróra, hogy közbelépjen, és tovább üti a földre zuhant Hendo állát, most még ennyi vitatéma se lenne. A harcot Mousasi nyerte TKO-val, és hülye volt, hogy nem nyerte meg néhány másodperccel előbb. Így, hogy kivárt, lehetőséget adott Hendersonnak arra, hogy belekapaszkodjon egy kérdéses bírói döntésbe, mint utolsó szalmaszálba. Ugyan ez nem az a vereség volt, ami után egy legenda visszavonulna, de talán mégsem ártana, ha Hendo nem várná meg azt, amíg egy fiatal szörnyeteg tényleg eszméletlenre üti. Nyugdíjba kéne vonulnia, de úgysem fog. Persze Shogunnal még mindig vívhatnak egy harmadik rokkantpárbajt, másra már nemigen számíthat.

Phil Davis ismét mindent megtett azért, hogy nehogy egy pillanatra is érdemes kihívónak lehessen tekinteni félnehézsúlyban. A két birkózó meccséből – ahogy az ilyenkor lenni szokott – három menetes állóharc lett, ami csak nyomokban tartalmazott némi izgalmat. Egészen az utolsó menet végéig – a számat húzva ugyan – de Davist láttam jobbnak, aztán jött Bader, és kilopta a megosztott pontozásos győzelmet a vereség torkából. Davis, ahogy fárad, úgy fest egyre gyámoltalanabbnak a ketrecben: koordinálatlanul dobálja végtagjait, levitel-beijesztései pedig inkább tűnnek részeg botladozásnak. A harmadik menet végén rákapcsolt, de ezzel is csak annyit ért el, hogy a földön találta magát, Baderrel a nyakán. Nem volt szép meccs, de a végeredményét én nem vitatom.

Valóban követsz minket? Kérj értesítést az új cikkekről!