Totaldamage

Normális esetben a meccseken csemegéznénk, csak hát Conor az Conor, úgyhogy végül foghattuk az összes normális esetünket, amit a gálára tettünk félre, és ki is vághattuk mindet a kukába. Az utolsó percek mindent felülírtak, és most már azt mondom, persze, bőven élvezhető gála volt a Fight Night 59, de így visszatekintve az egész csak egy kötelező kör volt az igazi main eventig, ami Siver fejének a vásznon koppanásával kezdődött, Conor hörgésével folytatódott, és májusban, Las Vegasban ér majd forráspontra, hogy kiöntsön és elsodorjon mindent. A leltár kedvéért persze végigvesszük az egész Nagy Kötelező Kört, és széthámozzuk kis kötelező körökre.

Kötelező kör egy: Tibau – Parke. Kötelező volt valamivel elkezdeni ezt a main cardot is. Nagyon örülök, hogy ez a meccs véget ért.

Kötelező kör kettő: Uriah Hall-nak kötelező volt megvernie Ron Stallingsot. Végül sikerült is neki, de egyáltalán nem úgy, sem pedig olyan simán, mint azt várni lehetett volna. Stallings nem asszisztált az áldozati bárány szerephez, nem félt, folyamatosan ment előre, riszpekt. Hall meg befejezte ugyan a meccset, de ennél fapadosabbra nem is sikerülhetett volna a győzelme. Egy csúnyán felhasított szemöldök elég volt az orvosi leintéshez.

Kötelező kör három: A UFC-nek kötelező volt Donald Cerrone-t kihozni győztesnek. Benson Henderson, az ellentmondásos bírói döntések nagy kegyeltje most belekóstolhatott, milyen érzés a fasz rosszabbik végén állni. Internetszerte megy a hőbörgés, hogy ellopták tőle a győzelmet – csak az az igazság, hogy a UFC vezetősége szerelmes Cerronéba, a rajongók meg imádják a Csipkerózsika-történeteket, úgyhogy „ennek így kellett lennie.” Cowboy ezzel hetet nyert zsinórban, és már a Nurmagomedov elleni meccsről suttognak. Ha valahogy azt is bezsákolná, mehetne a bajnoki övért, a UFC-nek meg lenne egy Robbie Lawler 2-je. Aki szintén „kötelező jelleggel” lett bajnok nemrég. Csak mert szeretjük a Csipkerózsika-történeteket.

Kötelező kör négy: Conor McGregor-nak kötelező volt levernie Dennis Sivert. Nem akárhogyan, nem pontozással: meggyőzően. Bár Aldót akármilyen győzelemmel megkapta volna, a mítoszának építéséhez muszáj volt totálisan megsemmisíteni az ünneprontónak odalökött németet. Siver pedig nem is festett olyan rosszul. A mérlegelésen is feltűnt, hogy őt nem zökkentette ki mentálisan a Conor-gépezet. Príma német betonkeverő ez, nem egy túlbonyolított darab – már érted, hát hova is bonyolítanánk egy príma német betonkeverőt – beindítod, azt' elvégzi a munkát. Nem szart be, így egy menettel tovább húzta, mint a többiek, és tulajdonképpen sokkal jobb teljesítményt nyújtott, mint a nála tehetségesebb, de túl érzékeny lelkű Poirier. Conor a bemérésen még inkább hasonlított egy bácsira a Moszkva térről, meccsnapra visszatöltve viszont olyan volt, mint egy jaguár, kecsesen szétszedte a németet, és csak minimálisan izzadt meg közben.

És akkor, hogy mindezt a sok kötelezettséget letudtuk, jött az est igazi main eventje: Conor kiugrott a ketrecből, és megugatta Jose Aldót, a „sovány brazil gyereket a favelákból,” akit „meg akart ölni.”

Ezek után nem tudom nem azt érezni, hogy oké, akkor ez megvolt, haladjunk. Jöhetnek végre az igazán fontos dolgok. Jöhet az Aldo – McGregor. A madarak azt csiripelik, a UFC 187 lesz a befutó. Május 23., Las Vegas.