Totaldamage

Marcelo Behring

Sok embertől hallottuk már azt, hogy a sport, különösen a küzdősportok lényege, hogy először önmagunkat legyőzve tudjunk legyőzni másokat. Mindenki eldöntheti saját világnézetétől függően, hogy a fenti kijelentésben mennyi igazság van. A következő cikk egy, olyan emberről fog szólni, aki lényegében mindenkit legyőzött kivéve önmagát. Az ő neve, Marcelo Behring. Mercelo-ról korábban már olvashattatok nálunk a Vale Tudo históriája harmadik részében. 

A 80-as évek egyik legfontosabb BJJ harcosa volt, aki a fekete övet Rickson Gracietől vehette át. Széles körben őt tartották Rickson legjobb tanítványának. A brazil sajtóban ő volt a második számú BJJ kiválóság, elsőnek természetesen Rickson Graciet tartották. Hiába volt kiváló harcos, személyiségének volt egy rejtett oldala is, drogfüggő volt. Végső soron ez vezetett tragikus halálához 1995-ben, miután Marcelo nem hallgatott családjára és elutasította a rehabot. Ezt követően eltűnt, három hónap múlva találta meg egy magánnyomozó: fejlövést követően halálozott el, majd ismeretlenként temették egy kis településen.

Ha valaki egy sötét, tragikus történetet vár, ne olvassa tovább a cikket! Ez a történet, bár egy rendkívül tragikus esemény kapcsán látott napvilágot, mégis inkább a tanító szándék, a szépre emlékezés jellemző rá, semmint a panaszkodás. Marcelo Behring testvére, a fekete-piros öves Sylvio Behring adott interjút a brazil Magazine Nocaute-nak. (Sylvio volt Fabrizio Werdum korábbi edzője.)

Mit gondolsz arról a már-már misztikus auráról, amit Marcelo Behring, a harcos köré szőttek?

A testvérem volt az oka, amiért harcos lettem, minden tekintetben nagy hatással volt rám. Ha ő nem lett volna, nem lennék harcos. Orvos lennék, vagy zenész. Azért lettem harcos, mert mindennap meg kellett vele küzdenem, egész életemben. Nem volt más választásom, hála Istennek a jiu-jitsu volt a túlélésem kulcsa már egészen fiatal koromtól, egészen addig, amíg abba nem hagytuk a küzdelmet egymás ellen. Marcelo részben harcos volt, részben őrült, részben nagylelkű és gyengéd. A korral elkezdtük egymást tisztelni, és ha vele voltam, az igen lélekemelő volt. Egyedi személyiség és rendkívül nagyszívű ember volt. Képes volt úgy olvasni mások lelkében, ahogy arra igen kevesen képesek, mint egy költő, aki képes papírra vetni gondolatait tiszta, őszinte módon. Félelmetes hatalma volt a nők felett, őszintén szeretett és megértette az embereket, lehetett a legjobb barátod vagy a legrosszabb rémálmod is. Caíquevel ők voltak Rickson Gracie legkeményebb edzőpartnerei és versenyszellemének köszönhetően nagyon jól azonosultak Gracievel. Ahogy élt, sokkal inkább tűnt Rickson testvérének, mint az enyémnek. A mítoszról annyit, hogy sokan húztak hasznot abból a képből, ami Marcelo sportolói kiválóságáról alakult ki. A sok emberből, akik azt állítják őket Marcelo emelte fel, sosem láttam vele egyet sem. Vannak köztük olyanok, akik pontosan akkor fordítottak neki hátat, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk…

Édesapátok, Flavio Behring úgy jellemezte Marcelo drogokkal való viszonyát, mint a borzalom pályáját. A halála óta eltelt időszakban van valami új keletű megállapítás a halálával kapcsolatban?

Azokra a jó dolgokra szeretek emlékezni, amiket itt hagyott nekünk és nem a rosszakra, amik a sorsához vezettek. Szomorú, hogy kevesen segítettek, azokhoz a sokakhoz képest, akiket ő segített. Hány embert mentett meg Marcelo attól a sorstól, ami neki kijutott? Egy tragikus haláleset sok esetben tanít valami újat az embereknek, a mártíromság segíthet az embereknek, hogy jobban megértsék az életet vagy, akár a halált is. Ezért van, hogy sokan, akik bálványozzák soha nem is ismerték. Ugyanakkor számunkra nagyon nehéz időszak volt, nem megyünk semmi után. Hová is juthatnánk? Három hónappal a halála után találtuk meg a testét, borzalmas volt. Mennyi alkalommal álmodtam, hogy haza ér Ausztráliából és bekopogtat az ajtómon? Macelot már eltemettük, senki más nem akarunk temetni!

Marcelo a legnagyobb csatáit barnaövesként, a Maracanazinho stadionban vívta 1984-ben. Mire emlékszel ezekről?

Flavio Molina verziója szerint, mint a muay thai rioi nagykövete, ő volt az a személy, aki képes volt Rickson legyőzésére. Kivéve, hogy mindenki tudta nincs semmi földharc tapasztalata. Marcelo kiváló formában volt, félelmetes erővel ütött és rúgott. A kihívás idején csak ment és annyit mondott: - Hagyjatok küzdeni! Másrészt volt benne egyfajta magabiztosság, ami mindig lelkesített. Az, hogy azon az éjszakán (1984.február 30.) az első küzdelemre Renan Pitanguyt választották egy szertelen lépés volt. Kemény szörfös srác volt, hatalmas tehetséggel, de senki nem készítette fel ellenfele Eugenio Tadeu ellen. Marcelo képes lett volna feladásra kényszeríteni őt, ezzel megmutatva a jiu-jitsu hatékonyságát, de dühös volt. Molina azt mondta szétrúgja Marcelo hátsóját, és Renan veresége után a fivérem készebb már nem is lehetett, hogy a jiu-jitsu becsületéért álljon ki és harcoljon. Mindezek után kevesen tudják, de a Graciekkel való kapcsolat megváltoztatja az ember életét, ez történt a Berratokkal, Behringekkel, Machadokkal.

Flavio Molina két félénk rúgással kezdett, de olyan erős volt, hogy Marcelo lába megsérült, ami miatt ideges lett. Kivárta a megfelelő alkalmat és, amikor Molina hezitált a sarokban elkapta a derekát, két másodperc alatt levitte, kicsit a hátán maradt, majd a side controlt követően kiült rá. Ezután úgy járt a keze, mint egy cölöpverőnek, emlékszem a bíró Helio Vigio felkapta a törölközőt, amit bedobtak letörölte a saját izzadságát, majd hagyta még egy kicsit folyni a küzdelmet. Nos, amit tudok az az,hogy sosem szerettem ezt az MMA dolgot, ahogy a testvéremet vittem, egy csomó került rám Molina véréből.

Ha jól tudom, Marcelo és te nagy hatással voltatok arra, hogy a jiu-jitsu harcosok elkezdjenek judo edzéseket végezni?

Így van, egyszer a testvérem gáncsot vetett Cássio Cardoso-n és nyert. A judot tizenhét éves koromban kezdtük, először Hélcio Gamaval majd a mesterével Mehdivel gyakoroltunk, ekkor mindketten barna övesek voltunk. Állásban Marcelo egyszerűen túl kemény volt, még Ricksont is földre vitte, ahogy mindenki mást. 1983-ban nagyon megharagudott rám, azt akarta, hogy nevezzem egy tornára Madureiraban, végül azt mondtam: - Te mész! Ezek után kihívott egy álló küzdelemre. Az akadémia Nova Ipanemaban egy olyan épületben volt, ahol a termet egy függöny választotta el a mozi teremtől. Megragadott, tett velem két lépést, majd egy seoi-otoshi áthajított a függöny túl oldalára. Levertem vagy harminc széket. Visszamentem és küzdeni kezdtünk. Ez akkoriban volt, amikor abbahagytuk az egymás elleni küzdelmet, ahogy én látom már nem érte meg (nevet). Az ember, aki kétséget kizáróan elhozta a judot a jiu-jitsut gyakorlók közé Edgar Freitas volt, akit a Gracie Akadémiáról béreltek fel, hogy tanítsa Carlos Jrt, Renzot, Ralphot, Rilionot, Crolint, és a Machadokat…

Mesélj egy kicsit a régi akadémiáról!

Édesapám alapította az akadémiát 1981-ben, 1985-ig működött. Tartottunk egy bemutatót a környéken aztán megnyitottuk a dojot száz gyerekkel. Nino ‘Elvis’ Schembri nagyon fiatal volt, amikor elkezdett edzeni Jorge Pereira, Guigo, Leo Dalla mind ott edzettek. Én Alvaro Barreto mestertől tanultam tizenhét éves lila öves voltam, Marcelo tizenöt volt és kék öves, az ő mestere Rickson Gracie volt. Ebből a csoportból nőtte ki magát az akadémia, ami szabadtéri volt. Apám és Julio Gama vezették az akadémiát professzori minőségben, mi Marceloval instruktorként voltunk jelen.