Arlovski kiütésével karnyújtásnyira került a címmeccs.

Alistair Overeem a tegnap esti UFC Fight Night 87 főmeccsén a második menetben kiütötte Andrei Arlovskit, és ezzel alighanem bebiztosította, hogy a következő mérkőzésén a szervezet nehézsúlyú bajnoki övéért küzdhet. Igencsak kacskaringós út vezetett idáig, számtalan karambollal fűszerezve, de úgy tűnik, a holland csak nem nyugszik addig, míg be nem teljesíti azt a sorsot, amit a UFC eredetileg szánt neki. Pedig nem is olyan régen még úgy tűnt, ebből az emberből már nem lesz semmi.

Másfél évvel ezelőtt Alistair Overeem volt a UFC történetének egyik legnagyobb mellényúlása. A holland behemótot 2011-ben azzal igazolta le a világ vezető MMA-szervezete, hogy ő lesz a nehézsúly új bajnoka, sőt, a sport legnagyobb sztárja. Ez, az elején még úgy tűnt, sikerülni fog: első meccsén nyugdíjba küldte Brock Lesnart, aztán egyből lehetőséget is kapott az akkori bajnok Junior dos Santos ellen – a Lesnar-bunyó utójátékában viszont kiderült, hogy Overeem doppingolt, így Dana White UFC-igazgató agyvérzést kapott, a holland meg eltiltást. A kényszerpihenőből visszatérő Overeem már nem volt ugyanaz: koksz nélkül négy meccsből hármon durván kiütötték, és csak annak köszönhette, hogy megtarthatja a munkahelyét, hogy a UFC nehézsúlya eszetlenül ramaty állapotban van már évek óta.

Aztán jött a fordulat – a megtépázott Overeem a Ben Rothwell-meccs előtt átigazolt az eszes, taktikus bunyó klubjába, a Jackson-Winklejohn MMA Academyre. Már Big Ben ellen is látszott a változás a stílusán – a régi önmagához képest óvatosabban, okosabban verekedett azon a mérkőzésen is, míg félre nem nyúlt, és Rothwell ki nem ütötte. Utána viszont már az eredmények is jöttek. A korábbi, Pusztító-üzemmódot végleg felváltotta az okos, megfontolt bunyó – így sikerült a 265 fontos mezőny nagyjához képest kimondottan gyakran (évi kétszer, érted) verekedve összehozni egy hárommeccses nyerő szériát, élén egy Junior dos Santos-trófeával. És ez nőtt tegnap este négymeccsesre.

A Jackson-Wink-es csapattárs Andrei Arlovski maga is egy rémes szériából feltámadó bunyós volt, aki a bajnoki övre fente a fogát – egészen addig, míg Stipe Miocic januárban ki nem ütötte. Ezzel az újabb KO-vereséggel már alighanem kijelenthetjük: az ő főnix-történetében ennyi volt. Egy kanyarral még így is tovább ért, mint Frank Mir, de ő is csak azzal a kétes dicsőséggel vigasztalódhat, hogy zsinórban két embert is hozzásegített ahhoz, hogy később a világbajnoki címért verekedhessen.

A meccs elején Arlovski volt a kezdeményezőbb, Overeem utóbbi időszakban mutatott lassú, ravaszkodó tempóját az első menetben gyors nekifutásokkal és kombinációkkal igyekezett megzavarni. Kimondottan kereste a klincset, de csakis a ketrec falánál, mert a holland térdei halálosak, ha éppen van helye őket belendíteni – háttal a drótnak, párhuzamos lábbakkal ácsorogva nincs. Ez a siker kérészéletű volt, kint a szabadban Overeem volt az ász, az itteni klincseket már ő indítványozta, térdelt, ütött szépen – a gála előtt még azzal hakniztak az újságírók, hogy a Alistair csapásainak pontossága 74,5 százalékos, amivel még Anderson Silvát is messze lehagyja – hát most 76 %-kal még ezt a találati arányt is felülmúlta a Reem. Mármint menetenként volt ilyen pontos. Döbbenet.

A meccs végét a második felvonásban olyan jelenet hozta el, amire a nehézsúlyban nem számít az ember: Overeem a Karate kölyök szellemét megidézve a levegőben váltó rúgással találta állon Arlovskit, a megrendült fehéroroszt egy gyors balossal leküldte a földre, ahol ground-and-pounddal kivégezte. Díjnyertes képsor:

Az sem volt kevésbé látványos, ami a leintés után következett, csak máshogy: a rúgásban Overeem nagylábujja kiugrott a helyéről. A ketrecorvos pikk-pakk visszarakta, a holland pedig ezt pacsival, és priceless arckifejezéssel köszönte meg:

View post on imgur.com

A mérkőzés utáni interjúban Alistair aztán meccsmékerkedett egyet: kijelentette, hogy most már hiszi, hogy eleget tett azért, hogy a következő alkalommal a bajnoki övért verekedhessen vagy a jelenlegi király Fabricio Werdummel, vagy a hétvégi kihívó Stipe Miocic-csal, mégpedig a UFC 205-ön. És ha ez még nem lenne elég, azt is meghatározta, hogy győzelme esetén majd Amszterdamban akarja megejteni az első címvédést. A UFC azóta nem hivatalosan elmondta, egyre jár az agyuk, és a következő nehézsúlyú címmeccsen valóban Overeemmel számolnak – bár nem a New York-i 205-ös gálán.

Szóval, bár még nem tudni, pontosan mikor és hol: a holland, ötéves késéssel, de csak odaér, ahová annak idején szánták. Alistair Übereem helyett ugyan Alistair Okosreem kaparta ki magának a lehetőséget – hát nem pont ez volt a UFC eredeti terve, de ezúttal érvényesült a lassan járj, tovább érsz-elv.

Az előmeccsen Stefan Struve egy kurta gifnyi bunyóval ajándékozott meg minket, 15 másodperc alatt szétgázolta Antonio „Bigfoot” „Szívtipró stíló” Silvát. Silva ezzel utolsó hét meccséből egyet megnyert, egyen döntetlenezett, a maradék ötön nagyon durván kiütötték. Bigfoot ebben a poszt-TRT, USADA-tesztes világban kihalt, mint a dinoszauruszok. Ha most sem rúgnák ki, az csak azért lenne lehetséges, mert a súlycsoport sekély.

Gunnar Nelson és Albert Tumenov nagyon frankó meccset hoztak, állva mindketten veszélyesek voltak a másikra, fekve viszont csak egy maradt, és az orosz – karrierje során először – idő előtt veszített el bunyót, amikor a második menetben kopogott az izlandi nyak/állkapocs-présére.

A főkártyán két női meccs is volt, mindkettő nagy bunyót hozott: a szalmasúlyú Karolina Kowalkiewicz egyhangúan pontozta ki Heather Jo Clarkot, a harmatsúlyú Germaine de Randamie viszont egy őrületesen kemény test-térdessel kivégezte az elsőUFCző Anna Elmoset.

A felvezető meccsek között is voltak remek bunyók (főleg a légsúlyú Kyoji Horiguch vs. Neil Seery) és kivégzések is, de inkább azt emelem ki, hogy a könnyűsúlyú Josh Emmett nyílt ujjtöréssel küzdve is kipontozta Jon Tuckot. De leginkább mégiscsak a nyílt ujjtörést emelem ki.

Jobbulást!