Ahogy korábban már facebook oldalunkon jeleztük, Kiss Balázs birkózó világbajnok blogolja majd oldalunkon az Üzbegisztánban megrendezésre kerülő 2014 Felnőtt Birkózó Világbajnokság kötöttfogású mérkőzéseinek történéseit.

Baluval még májusban futottunk össze a MAX 2014 Expo sajtótájékoztatóján, akkor azt latolgattuk, hogy vajon korábbi peches sérüléshulláma mikor fejeződik be, hogy nyugodtan tudja bejárni a riói Olimpiáig vezető utat. Ez sajnos most nem alakult úgy, ahogy Balázs szerette volna, lemaradt a Tashkentben folyó birkózó VB-ről, de itthonról buzdítja társait, melyet blogolás formájában is nyomatékosít a TOTALDAMAGE hasábjain mától vasárnapig. Előtte azonban a Magyar Birkózó Szövetség által készített interjúból megismerkedhetsz Balu rendkívül sikeres, ámde viszontagságokkal teli pályafutásával, avagy minden siker elnyeri méltó büntetését? 

Prológ. Hogy vagy, kérdeztem Kiss Balázst, de ez botorság volt, mert a röpke legyintése amúgy is mindent elárult. A kötöttfogás 96 kilós világbajnoka itthonról követi a taskenti vébé eseményeit, és szurkol a többieknek. Sérülés. Elragadta az a könyörtelen hullámvasút – vagy nevezzük inkább sorsnak -, amelyik néha mámorító magasságokba repíti, hogy aztán feneketlen mélységekbe zúdítsa. Balut (mint arról már korábban írtunk honlapunkon) banális sérülés gátolta meg a világbajnoki részvételben; futóedzés közben elszakadt a combhajlító izma. De tudja, hogy az út hamarosan újra felfelé, talán éppen Rio irányába vezet, hiszen – ahogyan sokszor emlegeti – a sors mindig ikszre játszik.

A sors játékai

Ha visszagondolok a pályafutásomra, szinte a gyerekkkoromtól kezdve a sikert mindig valami kőkemény „recesszió” követte – mondta cseppnyi rezignáltsággal Kiss Balázs. – Mindig is hatalmas árat fizettem egy-egy jó eredményért, már valamiféle sorsszerűséget érzek benne, de nyilván az is meg volt írva a sors könyvében, hogy világbajnok legyek, és remélem, újra az leszek, sőt olimpiára is eljutok végre. Hozzáteszem: amit eddig elterveztem az életemben, az biztosan nem jött be, de amikor lazán, felszabadultan álltam oda, akkor sikerültek a dolgaim, győzni tudtam. Siker kövezte ki az utamat a felnőttkoromig, ifjúsági, majd junior Európa-bajnok lettem, azután 2003-ban junior-világbajnoki ezüstérmet szereztem, de már akkor is a két véglet között hullámzott az egész: az egyik évben győztem, a másikban kiestem.

De hát mégis csak kihasználtad a lehetőségeidet, és a 2009-es világbajnoki cím megszerzéséig még sérülések sem zavartak. Ez még a „jósorsnak” köszönhető, nem?

Annyiban igen, hogy bár az utánpótlás-pályafutásom során volt sérülékeny időszakom, de a műtétet igénylő sérülések, törések tényleg elkerültek. Ez ajándék a sorstól, aztán viszont kíméletlenül visszavette a kegyeit az elmúlt négy évben, de nemcsak akkor…

Hullámvasút – első menet

Amikor a juniorvébén második lettem, siker volt, mégis kudarcként éltem meg, mert aranyat vártak tőlem, de jól ment a birkózás, és a szövetségi kapitány, Komáromi Tibi bizalmat szavazott nekem. Két héttel a juniorvébé után már az olimpiai kvalifikációs világbajnokságon versenyeztem, ahol legyőztem a későbbi aranyérmes Ciciasvilit, de kikaptam egy lengyeltől, bennragadtam a csoportban, az első tíz kvótához jutott, én persze a 11. helyen végeztem. Egyszóval nem jött össze az athéni olimpia, de ha jól meggondolom, akkor még, húszévesen, nem voltam elég erős hozzá.

 Tehát az nem volt kudarc?

Inkább úgy éltem meg, hogy húszévesen majdnem sikerült, de akkor még nem gondoltam, hogy a következő két olimpiára sem kerülök ki. Az első átütő felnőttsikerem 2007-ben jött el, akkor Eb-bronzérmes lettem, versenyeket nyertem, a hullámvasút felfelé húzott, de még abban az évben jött el az olimpiai kvalifikációs világbajnokság, amelyen a pekingi részvételt lehetett megszerezni. Ott összeszedtem egy kiadós bélfertőzést – fogyasztani sem kellett… -, másnap birkóztam, de gyenge voltam, mint az őszi légy. Semmi esélyem nem lehetett, de így is legyőztem azt a német Englichet, aki aztán Pekingben ezüstérmes lett, az iránitól viszont kikaptam. A 2008-as év maga volt a lidércnyomás, csak kínlódtam, és bár magyar bajnok lettem, rossz formában birkóztam, viszont Virág Lajos remekül kihasználta a lehetőséget, és teljesen megérdemelten vehetett részt a nyári játékokon. Nagyon csalódott voltam, mély gödörbe kerültem, és természetesen a 2009-es Európa-bajnokság sem sikerült.

Hullámvasút – második menet (a herningi mennyországból a pokol bugyraiba)

A kudarcok után nyilván már nem volt vesztenivalód. Mégis, mi változott meg, hiszen életed nagy sikerét, a világbajnoki címet 2009-ben szerezted meg?

Lekerült rólam a teher, megváltoztak a szabályok is, teljesen higgadtan tudtam szemlélni saját magamat, a birkózást, a helyzeteket. Akkor kezdett foglalkozni velem a pszichológus, Balassa Levente, aki azt mondta, hogy ne legyek görcsös, ne az eredmények foglalkoztassanak, csak próbáljam kihozni magamból azt, ami bennem van, élvezzem a birkózást. Meg is nyertem a világbajnokságot Herningben, 32 pontot csináltam, megvertem a döntőben a régi ellenfelemet, a svéd Lidberget, valósággal euforikus állapotba kerültem, de ezután, 2010 elejétől kezdve kezdődött meg az igazi kálváriám, amit lehet sorsszerűségnek, eleve elrendelésnek, karmának nevezni, ahogy tetszik. Ezekre a csapásokra nem szolgáltam rá, mindig keményen dolgoztam, sportemberhez méltó életet élek, mindig is erre neveltek. A világbajnoki cím hatalmas lendületet adott, nagy formába lendültem, hihetetlen motivációt kaptam, erre „pofára estem”, doppingváddal egy évre eltiltottak, pedig vétlen voltam. Kész. A legszebbnek ígérkező évemet veszítettem el.  Úgy látszik, minden nagy siker elnyeri méltó büntetését.

Díjazom a keserű iróniádat, de azért keményen dolgoztál, hogy visszatérhess.

Így van, nem sokkal a 2011-es dortmundi Eb előtt járt le az eltiltásom, kimentem, erre már megint jött Englich, és eltörte a bordámat, ennek ellenére legyőztem, de a második meccsemet kénytelen voltam feladni, visszaléptem. Olyan fájdalmakkal küszködtem, hogy beszélni sem tudtam, nem hogy birkózni. Aztán a törökországi vébén a hazai versenyző megharapott, erre majdnem engem léptettek le szimulálásért, ott volt rajtam a foga nyoma. Kikaptam, kiestem, elúszott minden, nincs kvóta, mert ugye, már Londonról beszélünk.

És tényleg csak beszélünk. 2012-ben Balázsnak semmi sem sikerült. Az Eb-t kihagyta, hogy teljes erővel a kvalifikációs versenyekre tudjon készülni. Az első nem sikerült, a kínai viadalon aztán újra Englich dübörgött az útjába.

Én nem tudom, akárhányszor találkoztunk, ellene mindig megsérültem – folytatta még most is hitetlenkedve Kiss Balázs. – akkor „leszakadt” a vállam, és bár az injekciók segítettek, de elment a hajó. Az utolsó kvalifikációs versenyen gyakorlatilag fél karral birkóztam, és akkor végképp beszakadt, elszakadt. A film is, meg a vállam is. Visszamentem a szállodába, iszonyú fájdalmak közepette azon morfondíroztam, hogy van-e még lejjebb. A harmadik olimpián sem sikerült részt vennem, és ekkor mondták a barátaim: sose bánkódj, Balu, innen már csak felfelé vezet az út.

…és valóban, az út lassan felfelé vezetett…

Hogyan jutottál túl a zéró ponton?

A család, a barátaim, a pszichológusom segített. Nélkülük képtelenség lett volna feldolgozni. Rémálmok gyötörtek, folyton azt kérdezgettem magamtól: van értelme folytatni ezt az egészet? Aztán a nagyapám jutott eszembe, aki azt idézte, hogy nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell, de nem elég akarni, a jóért tenni kell. Képzeld, még természetgyógyászhoz, rontásszakértőhöz is elmentem, mindent kipróbáltam, mert nem volt vesztenivalóm. Elkeseredtem, de sokat dolgoztam, nem tűztem ki irreális célokat, és szép lassan magamhoz tértem.

A grúziai Eb-n „elfújták” az orosz elleni meccsedet, de még 2013-ban jött a pozitív fordulat, megnyerted a Pytlasíński-emlékverenyt, győztél a Golden Grand Prix-döntőn, és a budapesti világbajnokságon valósággal rárobbantál a mezőnyre. Mi történt?

Igen, valósággal újjászülettem, a változásokkal jöttek a kétszer három perces menetek, a támadó birkózást kezdték támogatni, legalább fél évig nem sérültem meg, és egészen más edzésmunkát kezdtem végezni, mint addig: jóval több egyéni munkát végeztem, jóval többet pihentem, mint addig, és így értem a budapesti világbajnoksághoz, ahol nagyon jól birkóztam, feldobott a hazai közönség. A bronzérem aranyat ért, mert újjászülettem, kirángatott a melankóliából, hihetetlen energiával töltött fel, kaptam némi kárpótlást.

Epilógus – de még nincs vége!

A sors ujja az idén – ugye, mondanom sem kell – ismét lefelé mutatott. Készültem a finnországi kontinensviadalra, amikor ráestem a vállamra. Sérülten is kiutaztam, de teljesen esélytelen voltam. Erre azt mondtam, nem baj, a vébé a fontos, újra beindultam, a Világkupán mind az öt meccsemet megnyertem, a Golden Grand Prix is remekül alakult, topforma, hurrá, már csak három hét Taskentig. És jött az a teljesen hétköznapi futóedzés, jól ment a futás, gondoltam, megnyomom az utolsó négyszázat, már csak kétszáz volt hátra, és akkor meghallottam azt a bizonyos pattanó hangot, összeestem, a diagnózist pedig tudjuk: nyolc milliméteres szakadás a combhajlító izomban. Már megint elszáll minden? Hiába volt a gondos kezelés, jottányit sem javult (és itt Balu hatalmasat sóhajt…). Most akkor a budapesti bronzért fizetek kamatostul? Majd innen szurkolok a társaimnak. Végül is 32 éves vagyok, és egyvalami maradt ki az életemből. Az olimpia. Ott akarok lenni Rióban, és ha már ott leszek, akkor… nem kérdés, hogy mi a célom… de mégse mondom ki, hiába, babonás lettem… ha kimondom, a sors képes rá, és még belepiszkít… bár abban is van igazság, hogy a sors ikszre játszik.