Totaldamage

1842. szeptember 13-án Christopher Lilly és Thomas McCoy csapott össze New York-ban, ami az amerikai ökölvívás egyik legsötétebb napját hozta.

Az USA-ban az ökölvívás a 19. század elején nyert igazán nagy figyelmet és népszerűséget, egyesek Jacob Hyer és Tom Beasley 1816-os küzdelméhez kötik a térhódítás időpontját. Ugyan ekkor nem volt semmilyen formális grémium sem, ami a Queensbury-i szabályokat képviselhette volna, de ezt a meccset az egyfajta "strukturált" küzdelem levezetés kezdeményezéseként emlegetik. Sorra nyitottak a box klubok, a munkásosztály mellett pedig a közép- és felső osztályok is űzni kezdték az akkoriban óvatosan az önvédelem sportjaként árazott ökölvívást. A megfelelő szabályozottság hiánya és a társadalmi háttér egyvelegeként 1842-ben azonban kemény leckén keresztül kellett alázatot tanulnia az ökölvívás kapcsán az amerikaiaknak. 

Christopher Lilly és Thomas McCoy 1842 szeptember 13-án találkoztak a ringben. Lilly pár héttel korábban hívta ki nyilvánosan McCoy-t, aki elutasította elsőre azt, Lilly azonban arcon vágta őt, McCoy pedig a földre zuhant. Ez a nyilvános sportszerűtlenség olyan indulatokat csiholt, hogy McCoy és Lilly is kemény felkészülést nyomott le a meccsük előtt. McCoy a mérkőzés napján úgy köszönt el otthon, hogy győzni, vagy meghalni meg a szorítóba, és ezt valóban komolyan gondolta.100 dollárt ígértek a győztesnek, 1.500 ember ülte körül a szikrázó napsütésben a ringet. Lilly 23 éves volt, McCoy 20.

A mérkőzés 120 menetig tartott. A korabeli beszámolók szerint az 50. menet hozzávetőlegesen 1 óra küzdelem után érkezett, tehát közel sem voltak olyan hosszú menetek, mint manapság. Ettől függetlenül azonban nem volt állva rászámolás, és azt sem korlátozták, hogy hányszor lehet valakit leütni, mielőtt beszüntetik a küzdelmet. A küzdelem képe váltakozó erőviszonyokat tükrözött, szinte menetről menetre változtak az fogadási odd-szok. Az említett 50 menet volt a fordulópont, ugyanis ezt követően McCoy visszaesett, szemei záródtak, levegőt alig kapott, vérben úszott a teste. A tömeg először csak halk morajlással, majd egyre hangosabb bekiabálással jelezte, hogy McCoy élete veszélyben van, a mérkőzés leállítását követelték. McCoy feltehetően megannyi belső vérzéssel harcolt ekkor már, de minden menetben képes volt egy villanásra, leütni Lilly-t, aki azonban felállva tovább ütötte őt. 2 óra 43 percnyi küzdelem után McCoy egy ütéstől a földre zuhant és élettelenül feküdt. Közel 80 kemény találatot beszedve a vér megtöltötte a tüdejét és megfulladt. 

Bírósági tárgyalás követte McCoy halálát, mely során Lilly-t és csapatát, valamint McCoy kísérői is bűnösnek találták. A bíró az erőszakos emberek sportjának nevezte a díjazásért folyó küzdelmeket, függetlenül attól, hogy valaki azt űzi, vagy csupán a helyszínen megtekinti. Sokan úgy hiszik, hogy McCoy halálának köszönhető, hogy a 19. században megindult egy folyamat, mely az ökölvívó mérkőzések szabályozottsága és annak ellenőrzésének irányába állította a sportot.