Totaldamage

És a döbbenet az arcán, mikor mintha villámcsapásként érné a felismerés, most érkezett el a pillanat egy kiadós verésre. Addigi magabiztossága cserbenhagyja, térdei megremegnek, a menekülés és a befosás között vacillál, miközben végbelének záróizmaival alig bírja visszatartani székletét. Arca halál sápadttá válik, ajkai lilásra színeződnek, zavartan matat a kezével, miközben próbál úrrá lenni önmagán és hadart szavakkal bizonyítaná vélt igazát, amivel csak rontva amúgy sem rózsás helyzetén, megkapja az első pofonját.

Hoppá ez egy kicsit nagyra sikerült! A becsapódás erejétől feje szinte a jobb vállára biccen, egyensúlyának megtartásához két toporgó lépést tesz az ütés haladási irányába, szemei bezavarosodva könnybe lábadnak, kezei a várt ökölbe szorított kettős fedezék helyett ernyedten lógnak testével párhuzamosan. A vereség keserű íze feltapad szájpadlására, nem érez erőt a további ellenállásra. Szája bal sarkában csendesen elkezd csurdogálni egy vércsík.

Nem találja a szavakat, megadóan tekint rám. Ebben a pillanatban csak a kegyelem megkapása, ami foglalkoztatja. Korábban irántam érzett gyűlölete most csak pislákol, a hónapokon át tartó áskálódása, beburkolt mondatok közé rejtett unszimpátiája, szarakodásai ellenem a ködbe vésznek. Nagyon régen ütötték meg, már elfelejtette az érzés romba döntő testi és lelki hatását. Ismét gyereknek érzi magát. Mindez egy másodperc alatt.

Rátekintek és csodálkozok. Ennyi? Azt látom, győztem. Nem akar tovább harcolni. Mennyi stressztől megkímélhettem volna magam, ha ezt az "óvatos" pofont hamarabb átnyújtom! Nem kellett volna szemrehányó tekintetét néznem, melyben megkérdőjelezi jelenlétem a világban, hallgatnom gyűlölettől fröcsögő szavait, áskálódását, rosszindulatú, kritikának feltüntetett mondatait, mely bármilyen cselekedetemre negatívan mutatott rá. És most az enyém. Itt "fekszik" kiterítve. Kínozhatnám, ha akarnám...

Köpök egyet, sarkon fordulok és otthagyom...