Totaldamage

Az előző hétvége eseményei újra a tudatunkba égették azt a tényt, amiről a top bunyósok címmeccseit nézve sokszor megfeledkezünk: a birkózótudás választja el az MMA-ban a búzát az ocsútól. A hétvégi események, jelesitve Lyoto Machida és Joe Schilling kiütéses vereségei az MMA nagykönyvébe iskolapéldaként fognak bekerülni az utókor számára.

A fájó és kegyetlen igazság az, hogy az MMA-ban hatékonynak számító striker az, akit még nem vittek le egyszer sem, és nem kényszerítették földharcra. Bármennyire is sikeres vagy állva, arra kényszerülsz mérkőzésről mérkőzésre, hogy azon erőlködj végig, nehogy földre vigyenek.

Ez nagyrészt a bíráskodás és a pontrendszer milyenségének a hibája is, amik nagyban preferálják a birkózó stílust és a leviteleket, de végül is nincs más, illetve nincs jobb opció a meccsek levezénylésére, mint a mostani. Egyéb szervezetek egykori szabályrendszerét felhozni összehasonlítási alapként nincs értelme. Más küzdőtér, más szempontok, más szervezet, más közönség... sorolhatnánk.

Szóval levitelek. Tehát most az a helyzet áll fenn, hogy ha egy jó striker három percig kibokszolja állva az ellenfelét, de a másik mégis leviszi, és a fennmaradó két percben lenn tartja, akkor az állóbunyós bukja a menetet. Miért? Mert a levitelért és lenntartásért pont jár. Állóbunyóban mások a bíráskodási szempontok, ott egy kicsit dinamikusabb az egész összképe. Mindenesetre ezt tisztáznunk kellett, hogy értsük miről is lesz szó az elkövetkezőkben.

A kiemelkedő állóbunyósokat, Tyson-t, Sakit vagy Hari-t nem pusztán az állóharcos képességeik alapján kell megítélnünk, mikor kvázi összevetéseket végzünk a mai MMA nagyjaival. Próbáljuk a képzeletünkben elhelyezni őket objektív módon egy adott szituációba az oktagonban. Mondjuk egy guardba, vagy egy leviteli kísérlet elleni védekezésbe. A levitel lehetőségének a ténye az, ami nagyban megváltoztatja az állóharc összképét az MMA-ban.

Lyoto Machida esete

Yoel Romero ellen Machida átváltozott a mindig veszélyes, bármikor villanni képes Sárkányból egy takaréklángon lévő, kívülről piszkálgató idősödő bunyóssá.

Lyoto Machida nem tud bokszolni.

Lyoto Machida kick-boxolni sem tud.

Lyoto Machida egy igazi karatéka, aki minden hangsúlyos találatot karatetechnikákra építve, kontrákból abszolvál. Nem fog kívülről, elsőkezekkel megdolgozni senkit menetenként ötven-hatvan találattal, és nem fog senkit low-kickekkel puhítani meneteken keresztül, mert a bunyója és taktikája egyszerűen nem erre van felépítve. És mégis, Yoel Romero ellen semmi egyebet nem próbált, csak ezeket a technikákat.

Valószínűleg nem sokat javított a helyzetén az sem, hogy Romero szintén balkezes. Machida kedvenc ballábas testrúgásának így lőttek is - és azzal együtt eltűntek a kézcsapdák és a hátsó kezes tempóbalosok is. Mikor már ötlete sem volt,hogy mihez kezdjen,akkor elővette az oi-tsuki jodant, előrelépéssel.

Ez, lássuk be, kevés volt...

A kisebb ketrec messze nem játszott akkora szerepet, mint azt elsőre hihettük, mert Machida tudott szabadon körözni majdnem az egész mérkőzésen. (Talán Chris Weidman jobban örült volna egy ilyen küzdőtérnek, de mindegy.)

Végeredményben Machida ötlettelenségének volt köszönhető, hogy Romero egyszerűen odaszaladt hozzá a harmadik menetben, klincsbe fogta, majd onnan szimplán földre vitte, és half guardból eszméletlenre könyökölte a volt félnehézsúlyú világbajnokot, mielőtt az egyáltalán felfoghatta volna, hogy mi történik vele.

Könnyedén beláthatjuk, miért is volt Machida ennyire tehetetlen: ha testrúgásokkal próbálkozott volna, Romero földre viszi. Ha előrelépésből térdelt volna klincselve, akkor a klincsből Romero földre vitte volna. Ha az előreugró kontraütéseit hangsúlyosan üti meg, és nem üti ki vele a kubait, akkor megint csak klincs következik és levitel. És ha ennyire félsz a levitelektől, mint ahogy Machida is tette - jegyezzük meg, jogosan - akkor nem tudod a jobb állóharcos arzenálodat kihasználni az ellenfeled ellen.

A hétvégén egy másik világklasszis striker, Joe Schilling is hasonlóképp járt. Az első menet elején hozta a szokásos magabiztos állóbunyóját, könnyedén kibokszolva ellenfelét, mígnem Hisaki Kato a ketrec oldalánál földre nem vitte, és lent is tartotta a menet végéig. A második menet a levitelek elleni félelem kihasználásának kiváló demonstrációját hozta és egy szoros mérkőzés képe kezdett kialakulni a nézőkben, viszont a levitelek miatt a pontozólapokon Kato vezetett. Joe Schilling elkezdhetett aggódni a győzelem miatt.

Ilyenkor tapasztalt bunyósok is könnyen elcsábulnak a "csak egyszer jól találjam telibe" alapvetés irányába. Nekünk, nézőknek ez még okés, de mikor a bunyós mindent egy lapra tesz fel, az un."lucky punch" esélyére, ráadásul képesnek is tartja magát rá, akkor az oktagonban jelentősen lecsökkennek a túlélési esélyei.

Joe Schilling nem kezdett el csapkodni, de a kezei mellmagasságban voltak és a csípője alacsonyan, hogy az esetlegesen érkező levitelt hárítani tudja, mikor Hisaki Kato előretört a legslamposabb superman-ütéssel, amit életemben láttam. Joe Schilling pontosan úgy reagált, mint anno Mirko Cro Cop Kevin Randleman ellen. Emlékeztetőül:

Nem nyúlt le és nem dobta hátra a csípőjét. Egyszerűen csak kihagyott egy pillanatra, és állt ott földbe gyökerezett lábbal. Schilling normális esetben tudott volna reagálni, de a levitelektől való félelme összezavarta őt, és a pillanatnyi zavar éppen elegendőnek bizonyult. Kato-t éppúgy meglepte a támadásának sikere, mint Schillinget.

Hasonló példával szolgálhat nekünk Georges St.Pierre is BJ.Penn ellen. Lesüllyeszti egy pillanatra a súlypontját és előretör a balegyenessel.

Ha te vagy a jobb birkózó, akkor megvan az előnyöd ahhoz, hogy összezavard az esetlegesen jobb állóbunyós ellenfeled védekezését. Az MMA-ban ezt nem állóbunyó meg egy kis birkózás-féleképpen kell értelmezni, hanem inkább birkózás állóbunyóval és dirtybox-szal, klincsből. Mindig, mikor egy ilyen helyzetben a rosszabb birkózó próbál ütni, egyből kinyílik a földrevitelre. Nemrégen történt, újabb emlékeztető:

És ez volt az, ami megfigyelhető volt Cain Velasquez mérkőzésén a sokkal jobb állóbunyós Junior dos Santos ellen is. A Velasquez kontra dos Santos mérkőzéshez hasonló képet mutatott a Stipe Miocic - Mark Hunt találkozó is. Éppúgy tetten érhetőek a birkózás állóharcba való integrálásának az előnyei is. Az, hogy a jobb állóharcosnak állandóan támadva vannak a lábai az egy és kétlábas leviteli kísérletekkel, teljesen megváltoztatja az egész küzdelem dinamikáját. Akárhányszor Velasquez bemozdította a fejét, dos Santos már ejtette is le a kezeit, hogy aztán bekapjon egy jobbcsapottat a mexikóitól.

És ez működött ugye Randlemannál Cro Cop ellen, vagy Chad Mendes-nél számtalanszor, mikor behajlásból eldobja a jobbkezét, és a levitelei ellen pánikszerűen védekező ellenfeleit szinte minden alkalommal eltalálja.

Yoel Romero ügyesen játszott a támadásai irányának variálásával. Ugró térdrúgások után ment le lábra, ügyesen és szórakoztatóan kötve össze az állóbunyóját a birkózással. És biztos vagyok abban is, hogy mindenki emlékszik még Fabricio Werdum reménytelen lábramenésére Hunt ellen, amivel előkészítette az ugrótérdesét, és ami végül az ideiglenes bajnoki címhez segítette őt. A térdrúgás előtt megfigyelhető a pillanatnyi ugrasztása testtel.

A UFC 189 már vészesen közeledik. Bevallom őszintén, hogy szkeptikus vagyok kicsit Conor McGregor jövőjét illetően, ha nyer, ha veszít. Teljesen birkózómentes ellenfélválasztásokkal juttatták címmeccshez, és a súlycsoport elitje tele van jobbnál jobb birkózókkal. A mai bunyósok nem olyanok már, mint anno Mark Coleman volt, aki szinte semmit sem tudott fejlődni a birkózásán kivül. A mai birkózók az UFC elitjében olyan srácok, akik kiszámíthatatlan és veszélyes ellenfelek az állóharcban is, és bármivel jöttek is ki olyan strikerek, mint Anderson Silva vagy Lyoto Machida, simán felvették velük a fordulatszámot állva is.

A hétvége tanulsága tehát ennyi: a levitel lehetőségének a ténye az, ami nagyban megváltoztatja az állóharc összképét az MMA-ban.

írta: Bronson