Totaldamage

Van az úgy, hogy annyira akarunk valamit, hogy eléréséért tisztességtelen alkut kötünk – önmagunkkal. Görcsösen kapaszkodunk egy illúzióba, kitartunk a reménytelen eset mellett, és addig hazudjuk magunknak, hogy meg tudjuk csinálni, amíg elhisszük a hazugságot. Ilyenkor jobban tesszük, ha távol maradunk még a lehetőségétől is annak, hogy bizonyosságot nyerjünk. A sport viszont másról sem szól, mint a bizonyításról, és arról, hogy szorítsunk azért, hogy valaki helyettünk bizonyítson. És a sportban, ha hazudtunk magunknak, elkerülhetetlenül jön az ébresztő pofon.

A UFC 182 felvezetésekor mi sem tűnt természetesebbnek annál, mint hogy elhiggyük, Daniel Cormier meg tudja verni Jon Jonest. Sőt, meg fogja verni Jon Jonest, hiszen ez az univerzum rendje, ennek igenis így kell lennie. A minden eddiginél jobban és kimerítőbben sikerült felvezető körök során annyit hallgattuk a harcosokat, hogy mondataik, személyiségük lényege a bőrünk alá kúszott. Mindenki tudta, hogy Jon Jones, a természetfeletti adottságokkal megáldott bajnok egy képmutató, tiszteletet hírből sem ismerő szemétláda, Daniel Cormier pedig egy megannyi megpróbáltatáson átesett, de dacos, eltökélt és megállíthatatlan kisember, aki kemény és kitartó munkával emelkedett elképzelhetetlen magasságokba – hogy aztán az utolsó lépésnél bukjon el mindig. De ez nem számított, mert ő az állhatatosság élő szobra: mindig felkelt és ment tovább a következő cél felé. És most érkezett a végső célegyenesbe, a UFC félnehézsúlyú bajnoki öve elé. Az volt a sorsa, hogy ezt most már tényleg megnyerje.

A két sportoló ellenségeskedésének és a zseniális felvezetésnek köszönhetően ez a meccs sokak szemében jóval többé vált, mint az utóbbi évek egyik legizgalmasabb párosítása. Ez volt a kisember felemelkedésének története, itt bizonyosodhatott volna be, hogy megannyi szívás és személyes tragédia után a jó végül mégis győzedelmeskedhet. Csak hát a mesés fordulatokat meg kéne hagyni a meséknek. Ez itt a valóság, ahol Jon Jones minden különösebb faxni nélkül lenyomta Daniel Cormiert.

Ha pusztán a statisztikát nézzük, ez volt Jon Jones egyik legkeményebb címvédése – de a számok, bár nem hazudnak, soha nem mondják el egy harc teljes történetét. A számok nyomán Jones bajnoki pályafutásának másik legkeményebb meccse igazán nem sokban különbözött a mostanitól, mégis, a Gustafsson-kezelés után a bajnokot mócsinggá vert képpel kellett kitámogatni a ketrecből. Gustafsson után Jones nem arcoskodott, nem mutatott be a legyőzöttnek, hanem elvitte a mentő.

Daniel Cormier a statisztikák szerint az öt menet során olyan messzire ment, amilyen messzire eddig csak a svédnek sikerült. Jobban megszorongatta Jonest, mint Gustafssont leszámítva bárki, megnyert egy menetet, és végig ott loholt a bajnok nyomában, nem engedve neki egy másodperc pihenőt se, sem a ketrecben, sem a pontozólapokon. És mégsem érezni azt, hogy ez lett volna a „titánok harca”, hogy ez lett volna az a meccs, ami megmutatja, mégis mennyit ér Jon Jones.

A valóságban a meccs egészen sima volt. DC-nek volt egy kisebb fellángolása, de összességében Jones dominált. Választ kaptunk a legnagyobb kérdésre: hogyan nullázza le Cormier Bones iszonyatos reach-előnyét? Hát, nem olyan nagyon jól. Annak ellenére, hogy igyekezett végig a bajnok arcába mászni – és legtöbbször sikerült is – a valóban remek felütésektől eltekintve nem ő volt az, aki jobban jött ki a közelharcból. Gyors, rövid könyököseivel, térdeseivel Jones volt az eredményesebb, és jobban működött a klincse – még ott is, ahol DC-nek előzetesen a legtöbb esélyt adták: a ketrec falánál. „Fogadjunk, hogy le tudlak vinni” – ezzel a mondattal kezdődött a gyűlölködés négy éve. Hát, Jones a fogadást is megnyerte. Levitte Cormiert, háromszor is. DC-nek, a zseniális birkózónak csak egy levitelre futotta, egy olyanra, amivel aztán semmire se ment, és akkor, amikor ez már semmit sem számított.

A bírói ítélet nem is lehetett kérdéses. Az ember, akinek a bajnok kriptonitjának kellett volna lennie, és aki meg akarta szabadítani az MMA-t Jon Jonestól, egyhangú vereséget szenvedett. Az embernek, aki mindenben, amibe életében belefogott, a világ egyik legkiválóbbja lett, már megint meg kellett hajolnia A legkiválóbb előtt. DC az NCAA birkózó döntő és az olimpiai szereplések után a ketrecben sem tudta megugrani a legmagasabb lécet. Mindent kiadott magából, és még ez sem volt elég. Most sem.

Persze, lesz visszavágó, majd, valamikor. DC összeszedi magát, kivasal néhány top tízes kihívót, és már nyilatkozhatja is, hogy „hidd el Jon, ezúttal minden más lesz.” DC, a legnagyobb kisember úgysem adja fel soha. Jones-t addig is terített asztal várja: Rumble, vagy Gustafsson, és valószínűleg rövid úton a „minden idők legjobbja”-címet is megörökli Anderson Silvától. Számítottunk rá. Csak azt hittük, hogy egy kicsit nehezebb lesz.